Megnyitó: 2025. október 2-án, 17-órakkor

Femininológia 2025
A Femininológia kiállítás egy olyan csatorna, ahol térben – Horvátország és Magyarország között – és időben is – az ősidőktől napjainkig – utazhatunk a művészet segítségével, méghozzá a nőtörténetben. Szomszédos országok kulturális párhuzamba állításával az foglalkoztatja a kurátort – aki kortárs művészeket kért fel a válaszok megfogalmazására –, hogy kik azok a nőtársaink, elődeink, akik példával járnak előttünk, hogyan tapasztaljuk meg a női létet, a női alkotást a művészet tükrében – és hogyan tudjuk ezt a tapasztalatot átörökíteni a következő generációknak?

Érdekes a kiállítás címének szóösszetétele: a feminizmus és a fenomenológia itt kéz a kézben járnak. A fenomenológia, a jelenségek tudománya arra tanít, hogy visszatérjünk a közvetlen tapasztalathoz: ne előítéletekből, ne készen kapott kategóriákat értelmezzünk, hanem azt, ahogyan egy adott dolog valóban megjelenik számunkra. Jelen esetben: hogyan testesül meg a női princípium a művészet segítségével. De ennek a kiállításnak és ennek a projektnek az igazi ereje az, hogy a képzőművészet eszközeivel újrameséli a nőtörténet kiemelkedő alakjainak nagyságát. Hogy ma, a 21. század nőművészei kiemelnek fontos életműveket. Maguk elé és mellé állítják őket, hogy inspirációt nyerjenek kreativitásukból és elszántságukból. A kortárs alkotók megannyi művészeti műfajt bevonnak a megjelenítéshez: üvegmunka, videó, hologram, kollázsok, textilek, szobrok és festmények szerepelnek.

De kik is azok a különleges nők, akikről a lényeg szól? A 21. század joggal nevezhető a nők évszázadának. Kezd bontakozni és erősödni az a fenomenális örökség, amit a nőművészek a történelmi hányattatások dacára alkottak – mind az otthonok, mind a közösség számára. Katy Hessel művészettörténete, amely tudatosan férfiak nélkül íródott, pontosan erre világít rá: milyen hatalmas hiány tátong a kánonban, ha a női alkotókat kihagyjuk. Hiszen a nők sosem voltak mellékszereplők – csak láthatatlanná tették őket. Ma már azonban nem elnyomhatók, nem kihagyhatók, és nem is mellőzhetők.

Ez a kiállítás ennek a felismerésnek a jegyében született. A kiállított alkotások olyan nőalakokat idéznek meg, akik életükkel és munkásságukkal példát mutattak. Mindannyian más korban, más körülmények között éltek, de van bennük valami közös: nem engedték, hogy sztereotípiák határozzák meg őket, és képesek voltak a legnehezebb történelmi helyzetekben is önazonosnak maradni.

A kiállítás műfaját tekintve hommage-ok sorozata. A hommage – a hódolat, a tiszteletadás műfaja – többet jelent puszta emlékezésnél. Ez a műfaj lehetőséget teremt arra, hogy a múlt alakjaival párbeszédbe lépjünk. Nem csupán megidézzük őket, hanem reflektálunk rájuk, válaszolunk nekik.

Ország Lili alakját Bács Emese idézi meg, aki saját városának labirintusába helyezi a festőnőt. Dienes Valéria író és táncpedagógus mozgását Gábor Éva Mária idézi meg videóhologramjában. Keleti Ágnes tornásznő szintén a mozgás által van jelen Szőke Barbara üvegmunkájában. Szent Piroska, Szent László leánya, bizánci császárnéként vált hídépítővé kelet és nyugat között, őt Nádasdi Katalin textilje emeli ki a jelenbe. Salkaházi Sára pedig saját életét áldozta mások megmentéséért, erre emlékezik Szőcs Éva érzékletes kompozíciója.

Hasonló érzékenységgel jelennek meg a horvát nemzet jeles nőalakjai:
Jelena Martinovic sziklafestményén Dragojla Jarnevic, a 19. századi írónő sorai olvashatóak, aki nem mellesleg saját korában nagy megdöbbenést keltve szívesen mászta meg a hegyormokat. Kép a képben jelenik meg Irena Gayatri Horvat művészkönyvében Anka Krizmanic művészete, aki a grafika és a modern festészet eszközeivel a horvát modernizmus egyik legizgalmasabb alkotónője lett. Marijana Zupanic Benic installációja megidézi Slava Raškaj, a siket festőnő érzékeny akvarelljeit. Izgalmas Jelena Dorotka történetét is megismerni, aki Matisse festőiskolájában is képezte magát, és akit a kubizmus első horvát képviselőjeként tartunk számon. Ők mindannyian azt bizonyítják: a női alkotás sokszínű és egyetemes, nem szorítható keretek közé.

És bár a kiállítás anyagában nincs jelen, de mivel családi szálaim egy horvátországi kis magyar faluhoz, Vörösmarthoz kötnek, elengedhetetlen, hogy megemlítsem Berger Otti nevét, akire mindkét nemzet méltán lehet büszke, hiszen a dessaui Bauhaus szövőműhelyének legtehetségesebb tanulója, majd tanára lett. Fantasztikus életútja auschwitzi tragédiájával végződött. Emlékét a Metropolitan Múzeum és szülőfaluja éppúgy őrzi. Nézzenek utána Önök is!

Amikor Ágitól hallottam, hogy erre a kiállításra készülnek, akkor lelkesen jelentkeztem a megnyitására, mert azt reméltem, hogy valami újat tanulhatok származási helyem művészettörténetéről. Remélem, hogy a mai este után nemcsak én, hanem Önök is ismeretekkel és mély érzésekkel gazdagodtak!

Köszönöm a figyelmet.

Sipos Tünde művészettörténész