A kitüntetés pozitív megkülönböztetés. Felnőttkori simogatás. Kiemelés az erős átlagból, követendő példa adása. A kitüntetettnek a szakmai díj társadalmi méretű és jelentőségű méltánylás, belső örömforrás, bátorítása, megerősítése a járt út helyességének. A kitüntetőnek pedig fontos felhatalmazásból eredő morális kötelesség, általa lehet személyes értékeken keresztül folyamatosan felmutatni a nemzeti kultúra örökbecsű eredményeit.

Az átlagos teljesítményeket munkabérrel szokás honorálni. Az átlagon felülieket megkülönböztetett figyelemmel kell kísérni, míg a kiválóakat a nemzetnek illik megköszönni. Diktatúrákban persze a paternalista állam szokott a népképviseletek elé tolakodni, s az évenkénti kegyosztást propagandacélokra is felhasználni. Valamikor akár hálapénzként is felfogható volt. Demokráciában az államra az illő mértéktartás és ellenőrizhető értékszempontok érvényesítése a kötelező, s a kiválasztásban, a döntő szó kimondásában a szakmai javaslattevőket kell helyzetbe hozni.
Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy a művészi teljesítmények mérésének, rangsorolásának, az elismerések odaítélésének problematikája valójában örök. Vagyis egyidős magával a díjazási rendszer létrejöttével, mert a kvalitások típusa, időszerűsége, összemérhetősége, s maguknak az alkotóknak munkakaraktere is rendkívül változó, mérésükre a szokásos statisztikai mérőeszközök, vagy éppen a művészi megközelítésekbe való beleérző képesség, esetleg a nemzetközi divathullámokhoz való gyors igazodás naprakész ítéletei egyaránt nem alkalmasak. Még az a paradoxon is előállhat, hogy az ítélkezés szubjektivitása akár igazságos is lehet. Ami nem ellentéte az objektív igazságnak, csak történelmileg sokszor igazolt párja, amit utólag szokott az idő megcselekedni. Az ítélkezőre tehát az összefüggések elemzése, a mérlegelés komolysága, a művészi és erkölcsi szempontok összevetése kötelező. Érvelni pedig a döntések előtt tisztességes.

Jó alkalomként adódik ennek az írásnak a megfogalmazása arra, hogy a hátdér bonyolultságát kissé jobban értsék azok is, akik a szokásos zsűrimunkában nincsenek otthon. Szerencséjükre. Az ok a művészi munka minden mástól elérő természetében van. Vannak például alkotók, akik sajátságos és örök nemzeti értékek továbbéltetésével foglalatoskodnak, belőlük teremtenek új műveket, melyekben a folytonosság szépségének felmutatása a döntő. Vannak ugyanakkor olyanok, akik az előbbiekkel ellentétben a mindenkori nemzetközi áramlatokhoz igazodnak.

Mindkét lehetőségben benne szunnyad a legmagasabb minőség lehetősége. Vannak, akik elszigetelt magányban, majdnem a teljes ismeretlenségben mondanak ki nélkülözhetetlen igazságokat, tudatosan kerülve mindenféle direkciót, míg mások a kortárs közösségi élet sűrűjében teszik a dolgukat, a forrongó jelenben áldozatoktól sem mentes légkörben képesek maradandót alkotni úgy, hogy életművük mindkét rétege, a társadalmi és művészi vonulat is egyenértékű. Voltak, s valószínűleg mindig is lesznek olyanok, akik kevesebb invencióval, de hallatlan szorgalommal és tehetséggel szívták magukba mások megszenvedett eredményeit és a siker sem kerüli el őket. Mögöttük pedig ott lehetnek azok, akiket permanens csend ölel körül, bár gyorsabban lépdelnek a világnál és rendre igazi csodákat teremtenek.

Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy időről-időre óriási restanciák, látványos aránytalanságok és igazságtalanságok is létrejönnek a művészeti elismerések odaítélése során. Így volt ez a rendszerváltozás pillanatában is és miért pont ezen a területen ne lett volna így? A zavar korrigálására és az értékszemlélet megújítására elérkezetté is vált az idő és a kulturális kormányzat kötelességévé vált.
A döntő érv mégsem az előbbiekben megfogalmazott körülményekben jelentkezett hanem abban a felismerésben, hogy a meglévő művészeti középdíjak nem fedik le a működő műfajokat. Látható volt, hogy már a huszadik századi magyar kultúrában, de különösen készülve a huszonegyedik századra a művészi mondanivalók, kifejezési eszközeik hallatlanul felgazdagodtak, a műfajok tovább osztódtak, többségük önálló karaktert kapott, akciórádiuszuk megnövekedett. Sőt, az egymásba íródások és elkülönülések folyamata állandóvá vált. Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá lett, hogy a művek, műfajok, alkotóik alig-alig vethetők össze jósolhatóan vaskos tévedések nélkül, melynek következménye egyes művészeti területek túlreprezentálása, mások érdemtelen elszigetelése lesz, elkerülhetetlenül, 1992-ben került napirendre a kérdés és tette hivatali kötelességemmé az erre vonatkozó kormányrendelet előterjesztését a művészeti díjak új rendjéről, Megtörtént ekkor a számbavétele azoknak a műfajoknak, amelyek addig nem voltak díjazhatók, vagy más műfajokban oldódtak fel, indokolatlanul. Ennek a tiszta helyzetet teremteni akaró szándéknak értelmében született meg a fotóművészek számára a Balogh Rudolf-díj, a táncművészek részére a Harangozó Gyula-díj, a bábművészek munkájának elismerésére a Blattner Géza-díj, míg az iparművészek számára a Ferenczy Noémi-díj. Ez utóbbi léte állt szívemhez érthetően a legközelebb.

Legközelebb, mert alkotói minőségemben, hivatalnokként, társadalmi munkásként is meg kellett tapasztalnom, hogy a magyar iparművészet jelentősége az előző évtizedekben ugyancsak megnőtt, több, mint háromezer diplomás alkotója, benne a dizájn területek sokasága már „nem fért bele” a Munkácsy-díj szűkös kereteibe. Jól emlékszem azokra a kabinetülésekre, ahol az új rend megvitatódott, kialakult, és az azóta is érvényben lévő megoldás megszületett, s ma is életképes. Bevezetése általános megelégedettséget és jóérzést keltett a mintegy nyolc különálló szakmát érintő, gyakorló iparművészek körében ugyanúgy, mint a javaslat kidolgozásában részt kapó szakmai szervezetekben. Szép hetei voltak ezek a közös gondolkodásnak. Előttem pedig fel-fel rémlett Ferenczy Noémi kissé hajlott alakja, amint iparművészeti főiskolai hallgató koromban az éppen beüzemelt Zugligeti úti új épület folyosóján végigsétált szépséges textiles lányok gyűrűjének közepén, akkor még csak dörömbölve a hallhatatlanság kapuján… Mögötte összesúgtunk: Ő az, a gobelinkirálynő. Emlékezetem szerint alig merült fel komolyan más neve a díjkereszteléskor. (Bizonyára nem sértő a festőóriásra nézve: Munkácsy-díjamat szívesen becserélném Ferenczy Noémi-díjra…) A díjjal járó érem elkészítésére Kiss György szobrászművész kapott megbízást, aki egyszerűségében is nagyvonalú emléket állított a neves textilművésznek.

Az elmúlt másfél évtizedben, amióta a magyar iparművészeknek és dizájnőröknek saját díjuk van, a méltánylások állami rendje egy ideig helyreállt. A tizenöt dolgos esztendő kitüntetettjeinek sora imponáló tükörképe lett a textilművészetnek, a kerámia és a porcelán világának, az üvegművészetnek, a bőrművességnek, ötvösségnek és fémművességnek, a belsőépítészetnek és a bútortervezésnek, az ipari formatervezés megannyi ágának, és a mindannyiukkal foglalkozó művészettörténeti tevékenységnek. Reményeim szerint olyan valóságot tükröző értéksorrend jött létre, ami rögzíti a tehetségek hierarchiájában azt, ami természetes és megkerülhetetlen: a minőséget. Az alkotói, az emberi és etikai minőséget egyidőben akkor, olyan korban, amikor az értékek felmutatása egyre nehezebb, tehát egyre szükségesebb. Hinnünk kell mindannyiunknak a méltó elismerések erejében, képességeket mozgósító szeretetében, a különbekhez tartozás tisztító lehetőségeiben és a névadó nagy elődök példaadásának igazságában. Azt pedig erősen hiszem, hogy a holnapok példaadói a mai kor kitüntetettjeinek sorában teszik dolgukat. Sőt, ebben biztos is vagyok.

Fekete György
belsőépítész
nyugalmazott kulturális államtitkár