2024. december 5-én, csütörtökön 18 órakkor.

Kisképűek                            Kis-Kép-Szalon VII. MKISZ. 2024. dec.5. 18h

Gondoljunk például Tóth Ferire, művésznevén Tóth Ferenczre: a privát kötődés vagy inkább azonosító pont gyanánt, aki mindig is nagyméretű gesztusokat szeretett volna festeni. De hát a perzsaszőnyeg fölött nem volt szabad fröcskölni, később, a műtermében sem, ahol alig kettőt lehetett hátralépni, ha távlatosabb képét szerette volna látni annak, ami a képen történik. Maradt a „piszmogás”, a „gesztushímzés”, a „bigyók” minigesztusai kicsi és közepes felületeken. Meg hát a Vermeer-i igény, belátás, hogy végtére is nem kell sok és nagy képet létrehozni. Másnak kell megfelelni.

E tárlat méretbeli megkötése, hogy 35×35 cm, ugyan korlátoz, mindamellett egy alapvető felismerés forráslehetősége is. Nevezetesen annak, hogy a létezés és a semmi között adódik egy meglehetősen szűkre szabott mezsgye, amelyben az ember a szabadságra úgy tekinthet – Sartre nyomán –, mint felismert szükségszerűségre. A francia filozófus megállapításának idején, a múlt század 50-es éveiben Magyarországon írók és filozófusok, értelmiségiek és egyszerű munkásemberek kerültek egy cellába. A börtönlétet, a külvilágtól elzártságot intenzív eszmecserével, fejben elindított és megformált művek létrehozásával, vagy éppen idegen nyelvek elsajátításával tették viselhetővé.

A művész többek között éppen annak révén művész, hogy azon lehetőségek, anyagok birtokában is képes műalkotást előszólítani, amelyek adott helyzetben állnak rendelkezésére. Akkor is, ha azok igen szerények, csekélyek. Hasonlóképpen: a terjedelmi korlát, a vízszintes és függőleges elmozdulás tudatos apasztása, redukálása sem lehet valóságos gátja annak, hogy az alkotó úgy érezze: érvénnyel jelezheti a műben való elrejtőzését.

A 35×35-ös méretbeli elvárás: formális. Mindamellett e formális igény gyakran tartalmivá, releváns mozzanatok hordozójává képes átfordulni. Nem minden esetben, mert a művészetben nem is létezik minden eset, de gyakran. Az meg akár azt is jelentheti, hogy többnyire kivételesen.

A Kis-Kép-Szalon VII. címet viselő kiállítási anyag domináns ízének tűnik a magyar festészeti hagyományba mélyen ágyazott konstruktivista szemlélet megnyilatkozása. Ez nyilván nem értékmérő, egyszerűen tényként kezelendő. Nem mellette, hanem vele együtt azonban a képi elgondolás számtalan változatával találkozunk, és ki-ki a maga tapasztalatai szerint felsorolhatja az ismert kategória-vázakat, mint klasszikus és modern, figurális és absztrakt stb.

Sok kicsi kép jelenik meg a falakon. Felületi mozgásuk tekintélyesen változatos: az anyagszerűt és annak elrendezési formáját mutatják egyéni, egyedi alkatiságban. Ha távolabbról tekintünk egy-egy falsíkra, meglepően színes és jellemzően a világosabb árnyalatok felé tartó képek sokasága tűnik elénk. Inkább világosak, világlók, mint a sötétebb és mélyebb színekben elveszők. Ennek ellenére: analogikusan és esszenciálisan: dimenziókat elfedő fekete lyukaknak tűnnek, szinte pontszerű képződményeknek. Tartományukat rejtegető zsugorodások, amelyekben intenzív gravitáló erő biztosítja az összetartást – minden széttartó, széthúzó vitalitással szemben. Eseményhorizontok, mint a fizika frazeológiája jelzi. És csak rémlik – még ha szembetűnő, akkor is –, hogy létezik szerkezeti mivoltuk, mert súlyosabban nehezedik rájuk tömegük, töltésük, a kiszabott térben megnyilatkozó perdületük, hogy mindig más mozzanat, összefüggés iránt keltenek érdeklődést. Mondhatni: belső végtelenek.

Hogy mi mindent nyelnek el, forgatnak át a formátlanság színevesztett világába, s látásra éretté onnan vissza – az csaknem felmérhetetlen. És a töménység mindaddig növekszik, amíg ki nem szabadulhatnak. Közelebbről ez is megtörténhet.

Látszólag azok, csak annyik, amit mutatnak, mutatni képesek, amit megjelenítenek vagy ábrázolnak. És nincs ezen túl bennük vagy mögöttük semmi egyéb. Látszólag. De nyilván számolnunk szükséges, kell azzal, hogy iszonyú töménység, tömörítettség és telítettség hordozói – lelki, érzelmi, gondolati tekintetben. Minden igyekezetük szerint szabadulni kívánnak e feszített, esszenciális állapotból. Képpé akartak és tudtak válni. Nem másért, minthogy elmondhassák magukat. Közölhetővé tegyék azt a koncentráltságot, ami bennük felhalmozódott.

Egy ilyen volumenű tárlatanyag esetén kényszerű rendezőelv a tematikus- vagy stílus-zónák, egymással a közvetlenebb összetartozás jegyeit mutató kép-terrénumok kialakítása. Csak részben a könnyebbség okán, merthogy így egyszerűbb és áttekinthetőbb a tájékozódás. Indokoltabban azért, hogy a befogadó számára optimalizálja a környezetet: hol lehet és szabad inkább pusztán a látásra hagyatkozni, az alapján hangolódni, s hol szükséges gondolati műveleteket végrehajtani, mert az ágyazza meg a képbe történő belehelyezkedést. Ha egy-egy falsíkon ezek gyakori váltakozásban jelennének meg, az bizonnyal előnytelenül befolyásolná a várt befogadást. A rendezést illető elismerés Urbán Ágnesnek és Oszlánczi Zoltánnak szólhat.

Van ebben a 35-ös méretkorlátban valami nyomasztó, hiszen a kiállítótér lehetőségei engednék a nagyobb léptékű munkák megjelenését. Úgy persze kevesebben szerepelhetnének egyszerre, együtt. De a szorongató érzés mellé felszabadító is társul: a létrejött képek együttes látványa. Mert jóféle, karakteres kis társaság jött itt össze; tagjai maguk a művek. Hogy ez mennyire így van, gyakran elég csak távolabbról észrevenni egy-egy alkotást, hogy felismerjük benne ezt vagy azt az alkotót.

A méretbeli megkötés vagy korlátozás mögött nem cenzori tekintet vagy megfontolás áll. Sokkal inkább a lektoré, aki éppen hogy gyámolítja, egyengeti az alkotói tevékenységet, két szempont szerint is. Egyrészt, hogy merjen a művész szerényebb léptékben gondolkodni, integritását nem feladva. Másrészt úgy, hogy lehetőséget nyit számára műve bemutatására.

Mint ezt a mostani tárlat is igazolhatja: a „kisképszalon” érdemi kezdeményezés. Szó szerinti generátora Dréher János, aki egy skandináv országban látott tárlat mintájára, átgondolt kiállítási koncepció következményeként határozta meg, hogy a méret ennyi legyen, és nem több. A dolog működik, hiszen hetedik alkalommal kerülhetett sor e tárlatsorozatra.

Végtére is tudható, hogy a méreten szinte semmi sem múlik. Nem nagynak kell látszani, hanem azzá kell válni a kicsiben is.

A kicsi és nagy fölötti értékítélet, mint értékválasztó relevancia-döntés pedig: nem a műtárgypiacon vagy a kultúrpolitikán áll. Ezek olykor inkább mételyei a művészetnek, hisz cinkosságra nevelnek a nemes nagyság helyett. A kicsi és nagy fölötti döntés egyedül Önökön áll.

Ezen a tárlaton sok kis munka tűnik nagynak.

Balázs Sándor