„AZ ÖTVÖSMŰVÉSZETI BIENNÁLÉK DÍJAZOTTJAI 2007 – 2017”

CÍMŰ KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJA

Köszöntöm

a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége kiállítótermeiben – ünneplésre – egybegyűlteket!

Külön örvendek az ötvösművészeknek, akik elhozták műveiket bemutatni és azoknak a kollégáiknak, akik szakmai barátságból ünneplik ezt velük.

Örvendek az utóbbi 10 éveben rendezett biennálékon díjakkal elismerteknek és azoknak, akik ilyen elismerések nélkül gyakorolják kitartó hűséggel alkotói hivatásukat.

Köszöntöm a kortárs ötvösművészet eme mostani, számvető tárlata iránt érdeklődő valamennyi kedves Vendéget!

Ezen az ünnepi alkalmon az az én tisztem,

hogy – mint az alkotók útját 20 éve kísérő szakember – segítsem gondolataimmal ezt a számvetést és erősítsem az érdeklődőkben az ötvösművész kortársaink munkája iránti polgári igényt.

Tisztemnél fogva hát

legelőször arra hívok meg valamennyi Jelenlévőt, hogy szemünkkel pásztázzuk végig a két kiállítóterembe néhány hétre beköltözött ötvöstárgyat, majd, amit a szemünkkel láttunk, mindannak számára nyissuk ki a szívünket is!

El tudjuk-e fogadni a valóságát

a hagyományos ötvöstechnikákkal készült portréknak és kisplasztikáknak éppen úgy, mint a szobrászat anyagait és technikáit használóknak?

El tudjuk-e fogadni a valóságát

az ötvösművészet hagyományos anyagjaival és technikáival alkotott ékszereknek éppen úgy, mint a mesterség hagyományaiban szokatlan anyagokkal és technikákkal alkotott ékszerekét?

El tudjuk-e fogadni a valóságát

az Ég és Föld távlatait klasszikus kultúrtörténeti motívumokkal megközelítő kompozíciókat éppen úgy, mint az elektronikai vagy informatikai alapú világszemlélettel felépítetteket?

Milyen érzés most újra az elfogadás, sőt a befogadás szándékával közelíteni az elmúlt 10 év Ötvösművészeti Biennáléiról jól ismert tárgyakhoz? Biztonságot nyújt-e az ismerősség?

Az újbóli találkozás engedi-e felfedezni egy-egy tárgy új értékét, új üzenetét?

Ha megtaláltuk a személyes kapcsolatot a kiállított ötvösművészeti alkotásokkal, közelíthetünk-e hozzájuk úgy, mint amelyeknek értékeit, üzeneteit már korábban is elismeréssel fogadott valamilyen szakmai közösség?

10 vagy akár a tavalyi év távlatából is emlékszünk-e még arra, hogy melyik tárgyat milyen közösség ismert el díjával?Szándékosan nem kutattam ilyen adatok után a ma esti találkozásra készülve.

Mi jutott eszembe az Ötvösművészeti Biennálék díjaival kapcsolatban az elmúlt 10 évre gondolva?

Az, hogy

• bárhol is készültek kiállításra az ötvösművészek, a bemutatásra szánt műveket mindig össze lehetett gyűjteni a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége székhelyén,
• bármilyen szervezeti háttérre volt szükség pályázatokhoz, programok koordinálásához és különböző operatív tennivalókhoz, a „SZÖVI” mindig rendelkezésre állt,
• mint ahogy az Ötvösművészeti Biennálék történetében – szakmai díjat is mindig adott erre az alaklomra.

Mire emlékezhetünk még a többi szakmai szervezet díjadományozásával kapcsolatban?

• Arra, hogy a Biennálék sorának indulásakor díjával is támogatta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete ezt a szakmai rendezvényt? Aztán később – ahogy a szervezet társadalmi szerepe, súlya megváltozott – elmaradt az ötvösművészeket elismerő díj is?
• Arra, hogy a Biennálék kezdeti időszakában a HUNGART Egyesület díjadományozással is kimutatta az esemény iránti szakmai megbecsülését, ami később elmaradt?
• Arra, hogy a Biennálék helyszíne szerint érintett önkormányzatok is díjalapítással jelezték elismerésüket a területükön megvalósuló rangos művészeti esemény iránt?

Noha a 2007 előtti időkbe hív visszaemlékezni, de mégis jelentős a Ráckevei Önkormányzat szerepe a Biennálék elindulásában, mint ahogy a II. kerületi Önkormányzaté díjalapítóként is – amíg a törvények engedték, hogy ezt tegye.

• Arra is emlékezhetünk, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma az utóbbi 2 Biennálén jelen volt, mint díjalapító?
• Arra is emlékezhetünk, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a fővárosba költözött Biennálékat kezdettől díjadományozással támogatja?
• És arra is emlékezhetünk, hogy Kótai József maga kezdeményezte az ötvösművészek saját díjának, a Szent Elígiusz díjnak a megalapítását, amelyet a különböző tárgyi és személyi jellegű támogatások lehetőségei szerint gazdálkodik ki a Biennálék hűséges gondozója, Katona Katalin?

Néztem hétfőn, ahogy Katalin a SZÖVI nagytermében fogadta a bemutatásra szánt tárgyakkal érkező kollégáit…

Eszembe jutott, hogy hányszor láttam már itt őt ugyanebben a szerepben, vagy Ráckevén a Savoyai Kastélyban vagy a Klebelsberg Kultúrkúriában …  és ki tudja még hányféle helyszínen…

Csodálkoztam azon, ahogy a szakmai és személyes élethelyzetével kapcsolatban mindenkinél rá tudott kérdezni arra, ami leginkább kikívánkozhatott a szívéből.

Rácsodálkoztam értő hallgatásának különös képességére.

Azon tűnődtem, hogy kollégái vajon tudatosan élik-e a Katalin érdeklődése és értő hallgatása adta biztonságot?

Vagy olyan természetessé vált ez számukra az elmúlt 10-20 évben, hogy csak öntudatlanul töltekeznek belőle?

Jól sejtem-e, Kedves Ötvösművészek, hogy

a közösségformálásnak ez az emberi odafigyelés is fontos eleme?

Jól sejtem-e, hogy a Szent Elígiusz Díj alapításának, egymás elismerni tudásának, a másik elismertsége fölötti örülni tudásnak ez a minőségű közösségi létezés az alapja?

Közöttetek – Veletek együtt magam is megőszülve kérdezem:

• Hol van a ma esti számvetésről, az elmúlt 20 év Biennáléiról a meg nem őszültek generációja?
• A kor kihívásainak megfelelő új anyagok, új technikák használata elfelejti azt a hagyományt, ami személyes és közösségi azonosságtudatunk érvényes minőségét adja ma is – ékszerekkel, ötvös használati tárgyakkal vagy kisplasztikákkal?
• E kapcsolat hiányának terhét hogyan hordozzuk? Díjazott munkáitok között mi ad reményt arra, hogy a meg nem őszültek is felismerik az ezekben őrzött és éltető erőt sugárzó értékeket?

Ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel kívánom, hogy

az Isten tartson meg Benneteket és

Szent Elígiusz járjon közben értetek!

Bakonyvári M. Ágnes
2018. június 14.