Kép-Tár-Ház II. Látlelet a kortárs magyar festészetről
Szombathelyi Képtár, 2021. október 21. – november 21.
„A kiállítás koncepciója egy átfogó, a jelen magyar festészet teljességét bemutató tárlat. Mindezt a fellelhető stílusok és kifejezési formák, a klasszikus, valamint a korszerű technikák, eszköztárak sokszínűségének megjelenítésével, törekedvén a szellemi áramlatok sokirányú szemléltetésére.”
A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének a Kép-Tár-Ház II. c. országos festészeti tárlatra kiadott felhívása a fenti módon fogalmazta meg a kiállítás koncepcióját. A Szövetség 2014 után második alkalommal tér vissza így a felújítását követően idén átadott Szombathelyi Képtárba. Alkalmasabb helyszínt a vidéki Magyarországon aligha, s a fővárosban is alig találhatott volna, hiszen a vasi megyeszékhely képtára méreteivel, infrastruktúrájával páratlan lehetőséget biztosít egy ilyen jellegű monstre kiállítás megrendezésére. Az egykoron a hazai művészek amolyan elit köreként létrejött Szövetség éppen ezzel a hatalmas vállalkozással is tanúságot tesz arról, hogy e szerepet bizonyos szempontból mindmáig betölti, hiszen saját tagjain kívül a társszervezetek – Magyar Művészeti Akadémia, Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Fiatal Képzőművészek Stúdiója – tagságát is invitálta a kiállításra, aminek egyfajta „szalon” jelleget tulajdonítottak szervezői.
A kiállító intézmény terei akármilyen tágasak is, befogadóképességük mégiscsak véges, ezért a mintegy négyszáz jelentkező alkotásait erősen meg kellett szűrni, és ennek érdekében szükség volt a megszólított szervezetek által közösen állított zsűri szigorúságára. Végül 126 művész 180, nagyjából egyenletesen magas színvonalú alkotása került bemutatásra. A válogatás reprezentatív képet nyújt a hazai festészet jelenlegi helyzetéről. Itt persze mindjárt hozzá kell tenni, hogy nem a teljes festészeti spektrumról van szó (nem is ez volt a cél), hanem ennek arról a fősodratú részéről, amitől ilyen szempontból elkülöníthetők a szcéna olyan, tematikailag vagy műfajilag megkötött területei, mint pl. az ars sacra, a galéria-művészet, a dekoratív művészet vagy a marketing-art.
A tárlat kapcsán természetesen adódik a kérdés, hogy tükrözi-e, és ha igen, mennyiben a posztcovid vagy inter-covid állapotot, a migrációs aggodalmakat, vagy a klímapánikot? Leszűrhető-e a kiállító művészek reagálása a releváns társadalmi problematika különböző elemeire? A válasz erre kicsit talán meglepő módon az, hogy általánosságban nem jellemző, bár kétségtelenül találkozhatunk az anyagban ilyen megnyilvánulásokkal, mind konkrét témafelvetés kapcsán, mind pedig emocionális téren. Ebből következően a művészek jelentős része képes függetleníteni magát a külvilág recens ingereitől, és ez erősíti a művészi alkotó folyamat szabadságát, kötetlenségét.
Átfutva a bemutatott műveket, több, az egész anyagot általában jellemző vonás figyelhető meg, ami további következtetések levonására is alkalmat kínál. Az első és talán a legfontosabb ezek közül az anyag sokszínűsége. Az alkotók változatos megközelítéssel, egyéni látásmód szerint dolgoznak, ami együtt jár a magánmitológiák és egyedi kódrendszerek kialakításával. A közös eszköztár és szimbolika ezekkel szemben a háttérbe szorul. Korunk tükrének is mondhatóan nem fedezhető fel egységes világkép vagy világértelmezés, sem közös stiláris vezérfonal. Az általános hangulat többnyire – bár kivételek természetesen adódnak – nem túl vidám, gyakran komor, melankolikus. Ugyanakkor szembetűnő az extremitások, a szélsőséges megnyilvánulások hiánya, ebből következően a művészek számára fontos az emészthetőség, a befogadóval való átjárható kapcsolat. A figuralitás és az absztrakció nagyjából hasonló súllyal van jelen, a kettő között jelentős átfedések fedezhetők fel, ami tompítja az esetleges törésvonalakat. Megfigyelhető a hagyományos műfajok – tájkép, városkép, csendélet, portré, zsáner – alacsony száma.
E jellemzők többsége a mai művészet individuális jellegét tükrözi, gyökeresen eltérően az európai művészet nagyjából 100 éve, az első világháború után lezárult szakaszától. Azóta folyamatosan zajlik a művészet fogalom újra értelmezése, melynek során az egyfajta közösségi megnyilvánulásból egyéni megnyilvánulássá transzformálódott. Gyökeresen átalakult az egyén és a közösség viszonya, megváltozott és elvontabb lett a tematika, emellett átformálódott a műfajok struktúrája is.
Egy ekkora és ilyen változatos anyaggal egyáltalán nem volt könnyű a kiállítás rendezőjének (Urbán Ágnes) helyzete, aki fő erővonalak kirajzolásával, az összefüggések felvázolásával tette jól áttekinthetővé a tárlatot. Az általa megvilágított két fő vonulatnak lényegét a képtár két emeleti nagytermében az urbánus mitológiák, illetve a különféle absztrakt törekvések képezik. Az előcsarnokban és a földszinti galériában az e vonulatokba nem illő, vagy hozzájuk csak lazábban kapcsolódó alkotások kerültek. A következőkben – hangsúlyozottan a teljesség igénye, és mindenféle értékítélet nélkül – a két fő vonulat néhány jellegzetességét emeljük ki, konkrét alkotások alapján. Az első esetében ezek inkább emóciókhoz vagy tematikus jellemzőkhöz, míg a második esetében inkább stiláris jelleghez kapcsolódnak.
I. – A városi szcéna egyben az elidegenedés helyszíne is (Opánszki Tamás: Espresso, Költők; Várady Róbert: Mások az ablakaink).
– Derűs múlt (Fehér László: Szolnoki emlék), nosztalgikus emlékezés (Nemes Zsuzsa: Zavartalan idill; Góré Szabina: Mintha, Alkalom)
– Pusztulás, lepusztultság (Jovián György: Tanulmány a bontáshoz)
– Fenyegetettség, félelem (Sóváradi Valéria: Valahonnan ismerős, Valami készül; Brauer Ildikó: Pillanat)
– Villódzó nagyvárosi fények (Sebők Éva: Éjszakai fények I-III.)
– Magány (Fehér László: Kavicsokon; Bács Emese: Nóra vásárol, Sínek és hegyek)
– Üresség (László Dániel: Lépcsőn lemenő aktom, Kálvin tér)
A természet néha önálló médiumként is megjelenik (Nagy Otília: Malus domestica, Fenyőerdő; Zöld Anikó:Atlantisz; Holló István: Hullámzás; Garamvölgyi Béla: Hegyről le, Szőlők és dombok, Köd), ezt a rendezés – más összefüggéseket előnyben részesítve – ilyen módon nem különítette el.
II. Az absztrakt törekvések között sokféle irányzat, illetve törekvés rajzolódik ki:
– geometrikus (Darázs József: Magna Mater, Axisok; Pataki Ferenc: Aranyvasárnap)
– lírai absztrahálás (Felházi Ágnes: Kalitka, Kharón ladikja; Kis Sándor Lajos: Steel; Sejben Lajos: A Tisza Szegednél)
– archaizálás (Henn László András: Vendégségben (aliens); Kovács Johanna: Történet a múltból; Tamás Mária: Kapcsolódási pontok)
– fényhatásokkal operáló (Gábor István: Áttűnés; Ásztai Csaba: Sorstalanság)
– szürreális (Luzsicza Árpád: Tájaim – éji kép; Mihályfi Mária: Idővonal)
– misztikus absztrakció, szakralitás (Kovács Gombos Gábor: Közeledik a hajnal, Harmattal telve; Lonovics László: Fény a horizonton; Olescher Tamás: Harmónia sorozat)
– szálak, vonalak (Koscsó László: Neutraléniák; Kovács Gombos Dávid: Felhők közt a sötét lég)
– faktúrák (Dreher János: Kápolna tér; Gáll Ádám: Modulációk A, B, C)
– fotórealista motívumok (Erdész Erika: Torony, Tornyok; Jónás Péter: Vidéki objekt 1-2; Lenkey-Tóth Péter: Fehér párnák, Szürke zóna)
– gesztusfestészet (Gábor Áron: Törékeny egyensúly – triptichon)
– a látványfestészet és a geometrizáló absztrahálás együttes jelentkezése (Gáspárdy Tibor: Padlás; Kalas Zsuzsa: Balatonszíngyűjtemény; Krajcsovics Éva: Föld)
– szimbolista jelenségek (Magyar Gábor: Kapu (Tetra); Papp Nikolett: Maradványok)
Nem célja e bevezetőnek teljes leltárt adnia egy ekkora kiállításról, hiszen csupán írójának legerőteljesebb benyomásait rögzítheti. Legalább ugyanennyi más törekvés, irányzat is elkülöníthető lenne, hasonlóan értékes példákkal illusztrálva, ugyanakkor ennyi is elég a tárlat gazdag színességének felvillantásához. Éppen így az egész kiállítás sem képezhet teljes leltárt a kortárs magyar festészetről, de a nemzetközi trendek jelentős része feltűnik a bemutatott anyagban. Fontos persze itt megjegyezni, hogy a kortárs kifejezés – melynek értelmezéséről az elmúlt időszakban komoly szakmai polémia zajlott – jelen összefüggésben nem a mainstream művészetet jelzi, hanem a jelenkorit, függetlenül a különböző törekvések és szemléletmódok frissességétől vagy újdonságától. A Kép-Tár-Ház II. kiállítás a 21. század harmadik évtizedének elején készült látlelet a magyar festészet pillanatnyi helyzetéről, és meggyőződésem, hogy ennek alapján nemzetközi összehasonlításában sincs szégyenkezni valónk.
Kostyál László PhD