Mindenek előtt hadd köszönjem meg, hogy megnyithatom ezt a kiállítást, noha olyan nagyszerű és avatott szakértői vannak a területnek, mint Albert Judit, Gyenes Zsolt, Szombathy Bálint, vagy N. Mészáros Júlia, aki a Győri Nemzetközi Rajz és Grafikai Biennálé létrehozásával tulajdonképpen a legtöbbet tette a műfaj hazai megismertetéséért, meghonosításáért és elterjesztéséért.

Az elektrográfia viszonylag fiatal műfaj. Az ősöket a fotográfia, a dada és a szürrealizmus táján kell keresnünk, hiszen a fotográfia térnyerése változtatta meg az olyan hagyományos műfajok, mint a grafika és a festészet korábbi témáit és feladatait, illetve kínált számukra más megközelítési ábrázolási lehetőségeket, átvállalva  a dokumentatív funkciókat. A fotó a világ gondolati tárggyá alakításának eszköze, a világ darabja, melyet tovább lehet alakítani.

Susan Sontag két olyan megállapítást is tesz, mely véleményem szerint jelzi az elektrográfia felé vezető utakat:

„ Minden fénykép egy-egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik. ( S.Sontag: A fényképezésről – Modern Könyvtár, 1981. 23.old.)

„A fénykép végső bölcsessége így hangzik: ”Ez itt a felszín. Gondold el – vagy inkább próbáld megérezni, megsejteni -, mi rejtőzik alatta, milyen lehet az a valóság, amely így fest.”  A fénykép, amely önmagában semmit se tud megmagyarázni, kimeríthetelen forrása a következtetésnek, az okoskodásnak, a képzeletnek.” (i.m.: 31. old.)”

A dada és a szürrealizmus mely a világ irracionalitásának alapértelmezéséből és megkérdőjelezéséből építkezett –  beemelve eladdig idegen eszközöket, anyagokat az alkotásba, egészen a tudatalatti folyamatok használatáig – szétbontva  és újból összerakva a valóság elemeit; ez az alkotói magatartás nem tűnt el a mozgalom tetőzése után, erőteljesen felbukkant később,  a nemzetközi neoavantgard mozgalmakban, immáron új technikai eszközökkel, lehetőségekkel kiegészülve. A video és a computer a hazai politikai és ebből következő technikai  adottságok miatt itthon szinte elérhetetlen volt, ezért a művészek a kicsit könnyebben hozzáférhető  analóg eszközökkel -,  az alkotásba az esetlegességet is beemelő xerox-szal, a fax-szal és a telegráffal dolgoztak.

A 90-es évek hozták meg Magyarországon a műfaj számára a jelentős előrelépést:  az 1991-ben alapított győri Nemzetközi Rajz és Grafikai Biennálé, a Képzőművészeti Egyetemen  1993-ban az intemédia szak megalapítása, 1995-ben az első magyarországi nemzetközi médiatörténeti kiállítás, a Pillangóhatás megrendezése a Műcsarnokban, az Árnyékkötők folyóirat elindulása, és Bohár András személyében a műfaj esztétájának aktív szellemi és „műfajgondozó” tevékenysége mind szükséges volt a műfaj hazai meg-és elismertetéséhez. 2001-ben alakult meg a Magyar Elektrográfiai Társaság, mely a hazai elektromos és digitális eszközöket használó alkotókat fogja össze, –  pályázatokkal, hazai és nemzetközi kiállításokkal, egyre bővülő gyűjteménnyel és saját kiállítóhellyel ösztönözve a műfaj megmutatkozását, fejlődését.

A területtel foglalkozó szakemberek többféle terminológiai meghatározást, besorolást is használnak a digitális művészet műtípusaira a médiumhasználat szerint – komputerművészet, multimédia-művészet, újmédia-művészet, internet-művészet, virtuális tervezőművészet. Az újabb- és újabb eszközök, programok, hardverek és szoftverek, ezek alkalmazása, sorrendisége végtelen lehetőségeket és variációkat teremt, melyek mindegyike a művészettörténet, a  művészetfilozófia és esztétika számára új és izgalmas elemezni és rendszerbe-foglalni való feladat.

Számomra az az izgalmas, hogy a folyamatosan változó, fejlődő digitális világ és az ennek nyomán megváltozott és szintén folyamatosan változó vizuális és kommunikációs környezet milyen alkotói válaszokat, attitűdöket generál 21. századunkban. A számítástechnika forradalma társadalmi tevékenységek, hálózatok és közösségek forradalmi változását is hozta, lesz-e ennek vajon továbblépése egy új, közösségi művészet felé?

A MET számtalan bemutatkozási lehetőséget, fórumot teremtett a műfaj alkotóinak. Ezek közül az egyik igen jelentős sorozat a Szekszárdi Digitális Agora Triennálé, melyet 2015-ben, 2018-ban és legutóbb tavaly, – a MET megalakulásának 20. évfordulóján – rendeztek meg. A Triennálé adott tematikáján túl (legutóbb Tristan Tzara volt a hívószó) mindig kínálnak úgynevezett szabad kategóriát is a művészeknek. Itt és most ebből látunk egy válogatást.

A műfaj sajátossága, hogy az eszközök kínálta teljes szabadsággal nyúl a vizuális képek készletéhez. Az alkotó szándéka dönti el, milyen lehetőségekkel él. Ebben a tekintetben a lehetőségek gazdag keresztmetszetét láthatjuk felvonulni.

Baán Katalin és Ferenczi Zsuzsa a fotó fekete-fehér drámaiságát erős kontraszttal fokozva, kivágással és a fotó lehetőségeihez mérten fakturális hatásokkal élve alakítja ki a művet.

Stefanovits Péter, Gebler Kitti, Beke-Lizák Péter az elkészített festményt szkenneli vissza vagy kombinálja fotóelemekkel printelés előtt.

Vass Tibor lavírozott felületekkel oldja el a fotókörvonalakat – talán  az emlékezet tovatűnő élességére is reflektálva.

Krnács Ágota az átszínezés és a „szellemréteg” alkalmazásával hatalmas érzelmi és történeti pluszt ad a képnek.

Olena Golub, aki módszerét narratív konstruktivizmusnak nevezi az ideák és eszmék csődjéről beszél – a bordélynegyedek kirakatban önmagukat kínáló rosszlányok szituációjába helyezett horrorisztikus babatestek, az átjárhatatlan téglafalak és a mindenre rátelepedő keleti kulturális idézetek egymásra rétegződő együttese a végtelen kiábrándultság érzetét kelti.

Daradits Árpád látszólag idegen, élesen – a vörös szín brutális alkalmazásával – elkülönülő rétegeket épít össze. De a ma már senki által nem ismert dédszülők korából származó fényképek éppen ettől erőszakos új elemtől kelnek életre, kapnak olyan jelentéseket, melyben a jelenre vagy épp a múltra reflektálnak. A zuhanó repülők a mosolygó háborús nagypapa képén, vagy a kalasnyikovot célratartó vöröslő angyalkák történelmi és emberi kontextusok sorát hozzák elő a fényképekből.

A szöveg képtextúrába illesztésével él Nyerges Kincső, Zilahi Nono és Ghyczy Csongor  ez az elem egyszerre nyúl vissza a neoavantgard múlthoz és mutat előre, a hibrid felé. Egyfajta vizuális szinesztézia keletkezik.

A képtorzítás eszközével él az arcokat elidegenítő, maszkká széthúzó Varga Tamás, a víz képét teljesen felbontó, új, festői, vizuális felületet létrehozó Lieber Erzsébet,  a pollocki hatást keltő katonatöbbszöröző Ritli Róbert vagy Zalubel futurista táncidézete.

Megjelenik a parafrázis is Kis Tibor „anti-pixelig” redukált Mona Lisa-jával és Pospischil Mercédesz Warholt megidéző Monroe-jával.

Lévay Jenő híres a képanyag többszörös, többféle eszközzel oda-vissza manipulált különleges, egyedi textúrákat eredményező képalkotásáról. Itt látható képsorozata Leonardo utolsó vacsorájának Keresztapa hangulatú, anonim üzletember trénerek közreműködésével ábrázolt kórrajza a jelennek.

Matyus  Dóra installációjában –  az ismétlődő, moduláló figurahalmaz sik-tér játékát hozza létre különböző megjelenítések együttesében

A videókon Gergely Nóra egy fókuszált elem színekkel, képélesség változással kombinált ismétlődésével utal az emlékezet működésére, Csíkvári Péter Casanovája 2 rétegű film, Casanova lábai alkotta szinház-doboz-tér övezi a hölgyek képsorát. A megoldás vizuális megjelenése erős többlet-töltetet ad a történetnek.

Nagyon jellemző, hogy akár videóról, akár képről legyen szó, a képrétegek, alkalmazása az idő és a változás fontos elemét adják hozzá a művekhez. A kiállítási anyagban ennek további nagyszerű példái vannak jelen pl. Bózsa Evelin, Tóth Sarolta, Szepessy Béla műveiben.

A kiállítás egyik címe a Továbbított üzenet – a mindennapjainkból ismer Forward, a továbbítás. Ez egyszerre utalás az elektrográfia eszközére a számítógépre, és az alkotó tényleges, belső üzenetére.

Nem véletlen az Ember és emlékezet alcím sem, hiszen minden leképezés – történjen bármely eszközzel, vagy módon – az egyéni és közösségi emlékezet részévé teszi a dolgokat. Azután az elektrográfia segítségével ezek a különféle megmunkálással, újabb és újabb nézőpontokból, különféle gondolatokkal kiegészített, pontosított, átalakított új leképezések lesznek aztán új tárgyává az emlékezetnek.

Amivel befejezném mondandómat, azt Gyenes Zsolt Elektromédia – a képírásfüzetekről című tanulmányából idézném. Ez szintén egy idézet Klencsár Gábortól:

„Mióta képtelenek vagyunk élni, mindent rögzítünk, digitalizálunk, nehogy megsemmisüljön valami fontos, valami számunkra is megfoghatatlan, amiről feltételezzük, hogy ez volt az életünk. De valahol a nullák és egyek között, egyre könnyebbek és kevesebbek leszünk. Mikor a tiszta hangot sem meghallani, sem megszólaltatni nem tudta már senki, szükség volt a szintetizátorra. És ez a hangzás tetszett. És ugyanígy az eredeti fotónál, képnél hitelesebbnek hatott az ezeknek csak nyomait, képmaradványait tartalmazó fénymásolat, fax, elektrografika. E képek, hangok, de szövegek is azzal hatnak, ami nincs is rajtuk, bennük igazán. Egy valaha volt vagy vágyott tökéletes egész génjeinkben őrzött emlékét idézik, és egyben szólnak annak megsemmisüléséről. Már nem vagyunk régiek, és még nem is vagyunk igazán újak. Az élet már nem igazán élet, és még nem is annyira virtuális, hogy ne fájna a hiánya.”

Urbán Ágnes – Művészettörténész, MKISZ főtitkára