A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége tisztelettel meghívja Önt az

ALLEGRO

című festészeti kiállítás megnyitására

2017. október 8-án, vasárnap 16 órára
a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum,
Napoleon-ház, Győri Grafikai Műhely és
kiállítótérbe.

Köszöntőt mond:
Grászli Bernadett
művészettörténész, múzeumigazgató,
A kiállítást megnyitja:
Balázs Sándor
művészeti író.

Megtekinthető 2017. 11. 05-ig
9021 Győr, Király u. 4.

Allegro – tempóváltásban Győr, Napoleon-ház, 2017. okt. 8.

A megközelítési módok sokfélesége, amelyekkel a képzőművészet élhet, olykor zavarba
ejtő. Hányféle elgondolása lehetséges akár ugyanannak a párhuzamosan futó kortársi, vagy
az időben egymásra épülő történeti mezőben, de akár egyetlen életművön belül is. A már
némi múlttal, praxissal rendelkező alkotók meglehetősen karakteres jegyeket mutatnak,
többnyire pontosan körvonalazható témaviláguk, ami leginkább foglalkoztatja őket. Így
különösen érdekfeszítő egy-egy kitűzött, megjelölt tematikához való odafordulásuk:
hogyan és mennyiben képesek azonosulni vele, miképpen formálják alkotássá a bennük
felvetődő elképzeléseket, élményeket, gondolatokat, miképpen tudják lényük egészét a
témára függeszteni.
Egy csoportos tárlat gyakran kétségeket ébreszt a felől, hogy az ott megjelenő valamennyi
munka beleilleszthető-e valamilyen körülfogó, ölelő elgondolásba. A kiállított műveket,
túl a térbeli közösségen, a szorosabban vagy lazábban követett, de semmiképpen sem
korlátozó tematika kapcsolja össze, mint jelen esetben, nem pedig valamilyen koncepció
vagy iskola-karám. Mindamellett a kiállító művészek mindegyike őrzi a maga integritását,
fenntartja a különbözés igényét, amelyből csupán annyit ad fel, amennyit egy közös
tárlaton való megmutatkozás abból úgyis elvesz.
Egyéni és egyedi, de a művészettörténet szélesen járható, kikövezett útvonalait követő
művek éppúgy megjelennek, mint a ki- és letérő utakat kereső, vagy éppen ösvényeken
kóborló alkotások. A stílusbeli sokféleségben megnyilatkozó művek színes, izgalmas
összképet mutatnak. Hasonló a benyomás, mint egy a figyelmet felpattintó történet
hallatán: ha csak a szikár eseményhálót vetítik elénk, az sosem annyira érdekfeszítő,
magával ragadó, mintha a részletekről, a történetszálak leágazódásáról, a leírásokkal
tarkított kalandokról, netán egyetlen figura láthatatlan, mert kizárólag belül zajló
rezdüléseiről is értesülünk.
E munkák képi és téri narratívái így vannak jelen: a mesélőkedv néhol a látványba, az
emlékezésbe hajlik vissza, másutt a tudásra, a szerzett ismeretre építkezik, vagy éppen a
képzeleti élményekbe nyúlik bele. Ennek megfelelően a megjelenítés módja eltérő utakat
nyit meg: a természetelvű ábrázolástól a lírai absztrakción át az expresszív-szürreális
dimenziók feltárásáig sokféle vonulattal találkozhatunk.
A visszaemlékezések szerint Gustav Mahler elvárta zenészeitől, sőt megkövetelte, hogy
pontosan kövessék, azt játsszák, ami a kottában áll. Elvárta, hogy a kottafejek pozíciójáért,
a dinamikai jelzésekért adják fel a műegész azok szellemét. A félreértett hitelesség olykor
bizony gátja lehet a legmegfelelőbb előadásnak, interpretációnak.
A képzőművészetben – szeretnénk remélni – ez lehetetlen, mert az elvárásoknak való
közvetlen megfelelés könnyű, iskolás igényeket kielégítő didaxishoz vezet. Márpedig a
képzőművészettől nem ilyesmit várunk.
Jobb, ha engedjük, hogy a képzőművészet partitúra nélküli játék legyen. Ha mégis létezik
vezérkönyve, az jellemzően egyedi, mert személyre szabott, és nehezen artikulálható
írásos, vagy akár verbális formában.
E tárlaton mindenki a saját „kottájából” játszik, a saját szólamát viszi színre, most éppen
megengedő „karnagyi” vezénylet alatt. Hiszen e tárlat dirigense egyetlen, kötetlenül
értelmezett téma-tematika, az olasz köznyelvből származó zenei szakkifejezés, egy tempó-

jelzés: allegro. Vidáman, gyorsan, élénken. Ám tévednénk, ha e kifejezés mögött csupán
tempót, időértéket értenénk, s elfeledkeznénk arról, hogy affektust, szenvedélyt, indulatot
is jelez. E megnevezés viszonylagos, jobbára személyes temperamentum kérdése,
koronként és alkotókként egészen mást jelenthet. Például a gazdag és igen differenciált
tempójelzésekkel élő Mozartnál az allegro nagyon gyors és tüzes előadásmódot feltételez,
másnál meg nem feltétlenül.

E tárlaton hasonlóképpen: az egyesítő, kiállításra invitáló kifejezés merőben más
tartalmakkal telítődik, eltérő értelmet nyer, az egyedi improvizáció és „díszítés” széles
lehetőségét nyitja meg. Kinek-kinek habitusa, tudása és fantáziája, ízlése szerint
formálódik a táblakép egyszerivé és megismételhetetlenné.
Sajátos ritmusképletet mutatnak Barabás Zsófi, valamint Turcsányi Antal reduktív
munkái. Előbbi formaéleket, köztük egy hirtelen feltűnő, fenyegetőt állít középpontja,
utóbbinál a narratíva kontrasztokba fogalmazódik. Orvos András auto-motívuma a
keletkező, és Napként naponként lebukó virág-világot tárja elénk. Expresszív, villódzó,
gyorsaságot sugalló ecsetvonások jellemzik Turcsán Miklós alkotásait, míg Külüs László
Ákos erőteljes, élénk színfoltokba fogja a személyes élményt. Képzelt vagy múltbéli
ködlények tűnnek fel Kovács Péter Balázs munkáin. Németh Géza elvont mitológiai
portréja és az idő természetét fürkésző képe egyaránt filozofikus. Varga Patrícia Minerva
meditatív alkotásain nem meglepő, hogy a cunami megkövül, s a Holdvilág Napvilággá
lesz – ismerve alkotásainak színhangoltságát. Boros István kaszabolt kereszteződése
emberalakot sejtet, Selényi Károly István munkája kékségbe emelkedő, csendes
szonatina. Ifj.Durkó Zsolt alkotásai az organikus és a geometrikus találkozási pontjában
állnak. Bájosan groteszk Benes József Husikája. Árvay Zolta triptichonján hatalmi
jelképek jelennek meg rendhagyó formamezőben; jelentéshorizontjuk a vanitatum vanitas
irányába mutat. Gáspár Aladár szerkezetes, eredendően filozofikus opusai valamiképpen
az idő folyásába szeretnének bepillantani. Koppány Attila ritmikailag szabad,
improvizatív hatású munkái a formák összetettségében keresnek rendet, illetve a saját
világba emelik Kandinszkijt. Baky Péter két biblikus témájú alkotása egyidejűleg
analogikus és konkrét; találóan artikulált képei mozgalmasságot, elmosódó lendületet,
izgalmat hordoznak. Bészabó András rajzos népi motívumok keretében idézi meg Szent
László alakját.
A legato, a kötött játékmód e tárlaton hatályát veszti, privát szabályok érvényesülnek. Az
alkotók nem maradnak meg egyetlen, inkább csak szimbolikusan vagy ikonikusan értett-
értelmezett tempójelzés, az allegro szűkösségében. A zenei terminust a képzőművészet
nyelvére fordítják át, a tonalitást gyakran módosítják, munkáikat tempóátmenetekkel és
tempóváltásokkal, értelmi és érzelmi mozzanatokkal gazdagítják.
E tárlat távlatot nyit a figyelmes szemnek, hogy a műalkotás, mint esemény
megtörténhessen, s általa szellemi-lelki regisztereink telítődjenek. Hogy olyasmi
részeseivé legyünk, ami nem üres virtuozitás hordozója, hanem belső szükségszerűségből
ered, így záloga maga az alkotó személyiség, vagy még pontosabban: az alkotó
szubjektum.
Balázs Sándor