KIS KÉP SZALON IV.

Kis-Kép-Szalon IV.

Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége

A festő fest. Mindig, meg-megállva. Olyasfajta hétköznapi evidencia ez, mint a „Cipőt a cipőboltból!” szlogen, vagy Illyés végtelen mondata a diktatúrákról: „Hol a zsarnokság van, ott zsarnokság van,…”. A festő fest, mert mi mást tehetne: ez a karmája és egyben dolga a világon. Itt most elsősorban nem is valamiféle belső késztetést kell rajta érteni, amely átsugároz helyeken és időkön, nem romantikus művészi hitvallást! Csendes, magától értetődő hétköznapi gyakorlatot, mint a kézmosás, takarítás, rágyújtás egy cigarettára…stb. Vannak aztán olyan helyzetek, mikor ez a magától értetődő cselekvésforma mégsem annyira magától értetődő, vagy hiányoznak az alkotótevékenység feltételei, esetleg kevés a műalkotás elkészítéséhez szükséges idő, avagy más kondíciók nem tökéletesek. Az elmúlt két év során bőven adódott alkalom akadályozó tényezőre. Ahogy persze a járványhelyzetből adódó üres, nagyon üres „szabad” időnek is bővében lehettünk az otthonok mélyén. Első pillantásra tehát a festő és tevékenysége tárgya, a festészet tautologikus kapcsolatnak tűnik, önreferencális kijelentésnek. Mégis, pont ez a nyelvben, nyelvileg kifejeződő – látszólagos – ellentmondás teremt értelmet az abszurd, és a banális erejével. Mert lehet-e nehezebben elképzelhetőt kitalálni, mint saját magunkra kényszerített korlátokat ácsolni? Mindezt a művészet nevében, annak a művészetnek a nevében, amely a romantika óta alapvetően a szabadságot, a szabad önkifejezést tekinti saját meghatározásának. Mégiscsak különös, hogy festők egy szakmai közössége (az MKISZ Festészeti Szakosztálya), saját maga választ korlátot, emel határokat, és méretben minimalizálja, egységesíti magát: 40×40 cm a világ, ezen a tájon belül tessék gondolkodni! Egy külföldi példából kiindulva teremtett hagyományt a szakosztály, és ez a dimenzionális keret (sic!) nagyon jól (értsd: befogadhatóan) egybe is fogja a sokszínű, és soktechnikájú alkotásokat, képeket. Ez a szemléleti keret képként engedi értelmezni a munkákat a kiállítótér falain. Persze a képi fordulat után ez sem különösképpen meglepő, ahogy az amúgy tektonikusan képzett, eltérő minőségű és természetű anyagokból álló felületek, vagy éppen a teljesen konstruktív formákból álló reliefek is festett képnek, festészeti kijelentésnek minősülnek. Meglepő a száz feletti mű változatossága, ha úgy tetszik, egyedisége, amely bizonyítja a koncepció kreativitását. Vagyis hogy a rögzített paraméterek szorításában is erősen működik a múzsa. Építészeti hasonlattal élve talán ahhoz kérdéshez lehetne hasonlítani, minthogy vajon melyik igényel nagyobb képzelőerőt és kreativitást: a teljesen szabadon formálható tér korlátlansága, vagy a rögzített alaprajzon belül történő munkálkodás? Az egyik külsőleg szabadabb, a másik nagyobb belső szabadságot igényel. Nyilván senki nem most fog teljesen másba kezdeni, így az alkotói formák, a csakis mindenkire egyedileg érvényes kifejezőeszközök és formák felismerhetőek, ön-azonosak a tárlaton. Személyes festészeti pozíciók – azonos keretből, de eltérő nézőpontokból nézve. Megannyi ablak a világra, mint valami adventi naptár ablakocskái, ezzel is közelre sodródva a reneszánsz óta érvényes kép-festmény paradigmához (fenestra aperta). A sok, standardizált kép egyszerre ablak (a látópiramis függőleges metszete) és tükör, a saját magát a tekintetek visszatükröződésében mérő ember tükre. A festészet pozíciójának változásai szintén nyomon követhetők a tárlaton. Miközben még mindig a legnépszerűbb, leginkább befogadóbarát médium a maga tradíciójával, a kortárs kultúra időről időre újraértelmezi és újragondolja a festészet helyét. Ebben az újrafogalmazásban radikális (ld. Maradt még valami festenivaló?, Kedves festő fessél nekem… Szívvel és értelemmel, Ezt a képet égessétek el, ha fáztok! – mind kiállítás, vagy konferencia-cím) és hagyományos szerepek egyszerre lehetnek érvényesek

Többször is említve a romantikát, Stendhal is önmagát romantikusnak tudta, az ő álláspontja a következő volt: “Romantikusok mindazon alkotók, akik saját koruk szellemében alkotnak”. Más szóval, megfogalmazta a „kortárs”, a kortársiasság fogalmát. Ez a fajta belső, kortársi szabadságfok teszi lehetővé a kiállítók számára, hogy a festészetet ugyanolyan szabad viszonyulásként éljék meg, mint az újabb médiumok és műfajok által teremtett lehetőségeket.

Készman József

Rendező: Urbán Ágnes