A kiállítás meghosszabbítva: 2017. július 11-ig.

Kiállító művészek:

Bikácsi Daniela, Bojti András, Dréher János, Gáll Ádám, Illényi Tamara, Jovián György, Józsa Bálint, Kecskés András, Kelemen Zénó, Krajcsovics Éva, Lányi Adrienn, László Dániel, M.Novák András, Mayer Berta, Orvos András, Őry Annamária, Serényi H. Zsigmond, Szabó Virág, Szegedi Csaba, Tilless Béla, Varga Patricia Minerva, Végh András

Video-művészek:

Gábor Éva Mária, Gutema Dávid, Lévay jenő, Pál Gábor

Egy többszereplős kiállítás talán azért is izgalmas, mert a tárlat a látogatónak és a kiállító művészeknek egyaránt lehetőséget ad arra, hogy egy viszonyrendszert tárjon fel, illetve egy sajátos kontaktus alakuljon, alakulhasson ki mű és mű, – alkotó és alkotó – illetve a megszólítandó között,  még ha ez stílusbeli, kifejezésbeli különbségeken is alapul.

Az alkotás mindezek által nyújt élményt, szembesítvén tartalmi üzenetével. szélesítvén szellemi látókörünket, kitágítva ennek határait. Koncepciójában egy felépített, tudatosan komponált világot tár elénk, még ha szürreálisnak ható, a tapasztalt valóságtól eltérő kontaktusban teszi is azt.

Célja a szellemi tartalom átadása, kiszélesítvén a megközelítés és a megértés lehetőségét.

Hiszen az alkotás a valóság lényegének feltárása, amelyben egyaránt benne van az értelem és az érzelem. Épít a képzeletünkre, amelyet a mű megértéséhez igénybe is vesz.

A formák, az anyagok, a színek használata, rendje, dinamikája, ritmusa, magányossága, sokszínűsége, illetve maga a kompozíció síkban és plasztikában egyaránt, a tartalmi lényeget fogalmazza meg és tárja elénk.

A művészet tükörkép a világról, szellemünkről, önmagunkról!

Simonffy Márta

elnök

Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége

a kiállítás kurátora

TÉRBEN/ SÍKBAN/ SZEMLÉLETBEN

BALASSI INTÉZET

Budapest, 2017, április

Tisztelt megnyitó közönség, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy bevezetésképpen, 19. századi kedvelt francia írómtól, Gustave Flaubert-től idézzek egy gondolatot: „Művészet a boldogság egyik lehetősége”.

Az a nagy kaland, míg eljutunk a Flaubert-i boldogság állapotához, kételyekkel teli, rögös, küzdelmes út. Az ember hitre, vagy kételkedésre való hajlammal születik, (ami az alkotó ember számára természetes és szükségszerű) és ennek következtében állandó küzdésben, harcban van az anyaggal és a szellemmel.

Helyes önfelismeréssel, szerencsés esetben megtalálhatjuk azt az egyensúlyt, ami elvezet bennünket a látható világból a láthatatlan dimenziókba, ahhoz a forráshoz, amit alkotó és befogadó egyaránt keres. Ez a mindenkori SZÉPSÉG és talán a BOLDOGSÁG.

Roger Martin du Gard találó bölcsessége ehhez a gondolathoz: „morzsánként kell bekapni a boldogságot.”

Természetesen tudjuk, a Flaubert-i gondolat a szépségről, boldogságról  150 évvel ezelőtt íródott. Mai zaklatott világunkban már ezek a fogalmak idillinek, sőt a művészet szótárában porosnak, minősülnek.

A kor, amiben élünk, teli van feszültségekkel, megoldhatatlannak látszó gondokkal. A régi értelembe vett szépséggel, boldogsággal becsomagolt idea ma  nem működik.

Új szépség kell!

A mindenkori művész, ki saját korában munkálkodik, képességeitől függően, nem tud mást tenni, minthogy lelki és szellemi nyitottsággal láttassa az emberi, társadalmi viszonyokat.

Ha iránytűje biztos, felkészülten tágas horizonttal rendelkezik, életérzése univerzális, jól érzi korát, a szépség és fájdalom hiteles megélésével alkotott teremtményeiben megszülethet a belső öröm (boldogság)

Amennyiben kellő érzelmi és szellemi energia sűrűsödött az itt látható alkotásokban, úgy meg van annak az esélye, hogy mindnyájuk számára érzékelhetővé váljék a fent említett szépségben a Flaubert-i boldogság.

Mert minden szépség valamiféle örök és mulandó dolgot foglal magában, abszolútat és egyedit. A képzelet dönt a szépségről, igazságról és a boldogságról.

Kitavaszodott. A hosszú, álmos, szürke, fénytelen hónapok után érzékszerveink újra „felébrednek”, fogékonnyá válnak.

Ez az éltető fény, mely szellemi és érzelmi energiánkat kondicionálja, ad egy lendítő erőt, buzdítást.

Cézanne a provenci mester, magát is így buzdította: ”éltessük a Napot, panaszkodás helyett buzogjon bennünk valami, s azután csak a munka számít.”

Amikor Renoir meglátogatta az aix-i barátját, elmenetelkor így búcsúzott tőle: „feltöltöttem magam napfénnyel, hogy azután néhány sugár itt maradjon majd a szememben.”

Talán ennek a néhány elraktározott napsugárnak elég hatalma lesz ahhoz, hogy akár a végtelen sötétséget is megvilágosítsa.

Még egy adalék, hogy mit jelent a festő számára a fény. Turner, aki az élet örömeiről való lemondással magára kényszerített egy önmegtagadó kúrát, sötét pince helyiségben élt. Mindennap hirtelen kinyitotta az ablakot és  vakító fényességben, káprázatban, ragyogásban fürdött, fénnyel telítődött érzékenysége.

A TÉRBEN/ SÍKBAN/ SZEMLÉLETBEN hívószóra megrendezett kiállítás, olyan keresztmetszetet ad a mai magyar képzőművészet törekvéseiről, ahol a generációs és stiláris különbségek ellenére a kvalitás ereje az összekötő kapocs, a közös nevező.

Fontosnak tartom, hogy a kortárs művek megszületésük idejében  jelenjenek meg a kiállító terekben, mert az az életérzés, érzékenység, gondolatiság igazán ekkor képes leghatásosabban megnyilvánulni.

Évek múltával, ha az alkotásban erősebb volt a kordivat, az akkori életérzés, úgy már csak a dokumentum minősége lehet érdekes.

Az igazi remekművek látványából erőt és bátorságot lehet meríteni, mert hittel, őszinteséggel az egyetemesség nyelvén szólnak. A legfontosabb pontokat képesek megérinteni, így az intellektust, érzékeket, érzelmeket. Szépségük, sugárzásuk kortalan.

A jó művek közelsége olyan lelki klímában fürdet meg bennünket, mint ha egy nyári délután a világ zajától távol eső képzeletbeli szőlődomb présháza előtti árnyas diófa alatt szemlélődnénk.

Tekintetünk tisztul, belső látásunk élesedik, érzékszerveink felébrednek, emlékeink, tapasztalataink felfrissülnek, a hely szelleme elmélyülésre késztet.

Ilyen erőt, energiát és az érzékek bizonyosságát nyújtják számomra  Manet Olymoiája, Matisse életműve, Jean Dubuffet hiteles fintorai síkban, térben, Cy Twombly szuper érzékeny firkás szösszenetei, vagy hazai horizonton felsorolni is nehéz, Mednyánszky, Farkas István, Egry József művészete.

Persze aki túlságosan elmerül a múltban, elveszti a jelenre való fogékonyságát, önként lemond azokról a korunkat meghatározó dolgokról,

miket a jelen körülményei kínálnak, és eredetiségünket, érzelemvilágunkat  fémjelzik.

Juan Gris, Appolinair-hez írt levelében ezt olvashatjuk: „A művész kvalitása attól függ, hogy milyen mennyiségű és minőségű múltat hord magában.”

Yves Klein-nek van egy számomra nagyon találó megjegyzése: „A festőnek (művésznek) egyetlen remekművet kell festenie: önmagát állandóan és egyfajta atomreaktorrá kell válnia, állandó kisugárzással, mely az atmoszférát betölti egész festői jelenlétével, és amelyet elmenetelekor maga hagy a térben.”

Hozzáteszem, az a koncentrált érzelmi és szellemi energia, amit ki, ki a maga tehetségének birtokában munkájába sűrített, nem vész el, Yves Klein szavaival, sugároz!

„A művészetet nem kitalálni kell, hanem folytatni.” A folytatás értelmezésem szerint a XXI. század elején nem lehet más, mint maga az élet, a teremtés, a megvalósításra váró lehetőségek hitéből fakadó tett. Kitalálás helyett folyamatos megújulás, kérdések felvetésével párbeszédben lenni a világgal, hogy kételyeinkre bizonyosságot nyerjünk.

Az alkotó, teremtő ember sose fogad el már megélt világokat, stílusokat, kipróbált divatos festői nyelvezetet, programokat, mert az megfosztja a szükségszerű változtatás lehetőségétől. Az ismeretlent keresi, kockáztat, nem ismétli önmagát.

Festő számára minden lehetséges és semmi sem bizonyos.

Ortega a kiváló spanyol filozófus, írta: „az emberi élet, benne a festészet is valami jövőbeli dologgal való szüntelen foglalatosság.

Az ember alkatilag megváltoztathatatlanul a jövőre van beállítva, vagyis szemében csak a jövő függvényében van bárminek is értelme.”

Hidat építeni a múlt talaján a jelenből a jövőbe, nem legyőzni a természetet, hanem megkísérelni, újra teremteni ez lehet a célja a kortárs művészetnek.

Kívánom, hogy nyíljanak meg szempillantásaik, az emóció és ráció ablakai, szerencsés pillanatban szóra bírni, párbeszédbe elegyedni a művészet felemelő jelenlétével.

Jó szemlélődést, TÉRBEN, SÍKBAN, SZEMLÉLETBEN!

Végh András

2017, április 10.