A Csepel Galéria (Csepeli Városkép Kft.) tisztelettel meghívja Önt Gábor Éva Mária Munkácsy Mihály díjas szobrászművész Bolyongás az Idősivatagban című kiállítás megnyitójára.
A megnyitó időpontja: 2019. szeptember 05. 17.00
A kiállítást megnyitja: Urbán Ágnes művészettörténész 

Közreműködik: Szalay Péter

A kiállítás október 02-ig tekinthető meg, hétfőtől csütörtökig 8.00-16.00 óra között, pénteken előzetes bejelentkezéssel.
Cím: 1215 Budapest, Csete Balázs u. 15.

Honlap: http://www.csepelivaroskep.hu/galeria/programok/gabor-eva-maria-bolyongas-az-idosivatagban/

Facebook: https://www.facebook.com/csepelgaleria/

Gábor Éva Mária  –  Bolyongás az idősivatagban

Herman Hesse Sziddhartajában írja: „Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása, egy rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetsz, és ott az lehetsz, aki valójában vagy.”

Ez a mondat lehetne a mottója ennek a kiállításnak és Gábor Éva Mária eddigi életművének is.

A kiállításon munkásságának keresztmetszetét mutatja be nekünk a művész, a különböző utakat és kísérleteket is, amelyek valamiképp efelé a rejtett tisztás, szentély felé vezetnek minket is. A szentély ez esetben fontos pontosítás, hisz Gábor Éva Mária munkásságát átitatja a spiritualitás.

Ahogy Dantét Vergilius, Gábor Éva Máriát Buddha fogta kézen, hogy vezesse téren és időn túl a megvilágosodás, az egység fel- és megismerése felé. Buddha tanításában megállapítja, hogy az ember és világa egymástól függő alkotórészek összessége, a testi dolgok, érzések, észlelések, elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációi, melyek szintén ki vannak téve a változás örökös körforgásának. (Ez a gondolkodásmód egyébként nem teljesen idegen az európaitól, hiszen Szent Ferenc is a teremtett világ egységét hirdette Naphimnuszában, és azt kérte Istentől, tegye őt békéje eszközévé.)

A kiállítás legrégibb műtárgyegyüttese a homokszobrok csoportja. A homok – szobrászi szempontból is nagyon múlandó anyagként – pontosan és költőien fejezi ki az épülő-pusztuló világ körforgását. A homokban álló, vagy ledőlt figurákkal történeti, archaizáló érzetet és filozófiai tudatosságot is kifejezve. Nem véletlenül került velük egy térbe az alkotó egy későbbi videója, melyen egy Buddha figura mutatja nekünk a porból lettünk, porrá leszünk végtelen ciklusát.

Ennek a „pornak” – a hermetikusok azt mondják, mindnyájan csillagpor vagyunk –  újabb, izgalmas megjelenítési formáját találta meg Gábor Éva Mária a fraktálokban.

Milyen érdekes, hogy spirituális személy létére intenzíven érdeklődik a fizika, a matematika kutatásai, újabb és újabb felfedezései iránt. Nyitott és kíváncsi elméje minden úton elindul a megvilágosodás felé – és itt a kulcsszó az ÚT. (Amúgy nyilván nem véletlen, hogy a nagy tudósok zöme spirituális, hívő lélek volt.)

A fraktálok többé kevésbé általánosan elfogadott definíciója az önhasonlóság fogalmával írható le. A meghívóban Éva fel is hívja figyelmünket erre a jellemzőre „minden kicsi alakzat strukturálisan azonos a naggyal.” És hogy ez miért fontos a számára? A fizikában  a fraktálalakzatok nem mérhetőek, mert tulajdonképpen  átmeneti állapotban vannak két egész térdimenzió között. Ahhoz, hogy egy fraktál létrejöjjön, a fraktálalakzatot a végtelenségig kellene iterálni, azaz ismételni. Az ismétlődés pedig a keleti művészet fontos eszköze már régóta, az ismétléssel létrehozott összetett rendszerekkel segítik a meditációt, a kontemplációt és végső soron a megvilágosodást is.

Így tud tehát szervesen összekapcsolódni a homokszobrok világa a művész fraktáltereivel. Gábor Éva káoszvilágai egyediek és gyönyörűek. Lélekútjának folyamatosan változó, átalakuló, épülő és pusztuló csillag-mindenség világai ezek. Együttesen mutatják a buddhai nagy ciklus és az úton-levés gondolati egységét.

A Buddhák terében, a fél Buddha alakra vetített fraktál videó különböző alakzatok születésének-pusztulásának, kibontakozásának és elomlásának képeit sorolja filozofikus, vallási szövegekkel kombinálva. Az alapüzeneten túl talán egy olyan aspektust is tetten érhetünk, hogy mi magunk is csak fél Buddhák vagyunk, amíg meg nem világosodunk és nem értjük meg a Végtelen egység-gondolat valódi igazságát. A mi gondolataink, belső erőfeszítéseink transzponált megjelenítése is ez a mű.

És ahogy mi is egyszerre lehetünk mesterek és tanítványok – időtlen békével figyelik őt – a fél Buddhát – az agyag és mázkísérletek sorozataként megszületett Amitabha, Sakhyamuni és Áldó Buddha alakok. Nem véletlenül jelennek meg az kereszténység szimbólumai is rajtuk, pl. a rózsafüzér, a szív – hiszen a kapcsolódások és azonosságok fontosak az alkotó számára. Keleti templomokban is találkozni ezzel, ahol a kultúrák és vallások egymásra-hatása nyomán az Isten különböző megtestesülései egymás mellé sorakoztatva csendes békével figyelik az őket megkeresőket. (Arcukon azzal a finom, különös mosollyal mely egyébként az archaikus görög szobroknak is sajátja!)

Három emblematikusnak is mondható kép kapcsolódik hozzájuk. Az örökké változó víz, a koncentráció befelé vezető fű-spirálja és a belső magányunkban és sötétségünkben is megtalálható ÚT képe.

 A következő stáció művei nem a belső utazás kifejezései. De ahhoz szorosan kapcsolódnak, mert éppenséggel  a Világunkban tapasztalható lélektelenségről, a spiritualitás hiányáról szólnak.

Mert sem a fanatizmus, sem a new age divatja, sem a fogyasztói világ nem törekszik igazán a belső jóra, a tisztaságra, a tisztulásra, a fényre. Világunkban valójában nem vagyunk jelen, nem vagyunk egyek vele! Ezért nincs emberalak a képeken a tárgycsoportokban. Csak egy helyen bukkan fel egy reménykedő lélekmadár. Az üres, fekete strukturák világa, vagy az ijesztően felmagasodó két részes ember-világ nemcsak pusztán szomorú és kietlen. Fájdalmasan mutatják a Fény hiányát. Ez utóbbi címe, a Várakozás a csodára azt mondja nekünk, hogy Jézus akkor támad csak fel, a fény, a csoda kívül és belül akkor születhet meg, ha világunkba visszatér a lélek és a spiritualitás.

Ha nem látjuk, értjük meg a világ egészével létező egységünket, tudattalan és vegetatív életünkkel mindent elpusztítunk magunk körül, és persze magunkat is.

Egy vörös őrangyal azért felbukkan ebben a kietlenségben. Bár keresztény alak, de mutat lelki rokonságot Amitabhaval, a határtalan fény vörös Buddhájával, aki segít legyőzni a haláltól való félelmet a csend és megnyugvás szimbólumaként.

A fehér tér – melyben a meleg sárga és aranyos színek is megjelennek – reménykedőbb helyszín. Épül már a hit valamilyen tornya, temploma, Isten bárányai is felbukkantak, a formák és a színek az Ártatlanság hordozói. Az ártatlanok öntudatlan egységben élnek a mindenséggel, mely talán pozitív útmutatásul szolgálhat nekünk.  De számunkra ez a világ akkor lesz beköltözhető, ha a lélek is belé költözik megint.

Így áll össze Gábor Éva Mária univerzuma, ahol az alkotó epitheton ornansai a Valahol, az Időutazó, a Bolyongás. Hiszen miközben önnön megvilágosodását keresi és próbálja a képzőművész látásmódjával és eszközeivel kifejezni, minket is arra ösztönöz, arra figyelmeztet, hogy szükség van erre a belső utazásra, az úton levésre, hogy odabent megtaláljuk a hitet, a tudást, a megértést, a megvilágosodást, a békét, a szeretetet – azt a bizonyos tisztást és szentélyt – különben mindnyájan elveszünk!

Urbán Ágnes