A VENDÉGMŰVÉSZEK A SZÖVETSÉGBŐL „16×1” kiállításcím jelzésértékű abban az értelemben, hogy nem a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége különböző kortárs festészeti tendenciáinak átfogó keresztmetszete kerül ezúttal bemutatásra, sokkal inkább egyik olyan, talán rejtettebb szegmense, amely mégis hangsúlyosan van jelen végletekig polarizálódott művészeti életünkben.

16 szuverén alkotó egy-egy képpel – más-más utakat bejárva, elmélyült, konzekvens életművekkel maguk mögött – a műfaji, stiláris különbségek, más-más anyaghasználat, szemléletmód, eltérő szellemiség mellett is, így együttesen erősíti meg: lehetséges a párbeszéd.

Gáll Ádám

16 művész

Tudom, hogy e kiállítás kurátora, Dréher János sokat gondolkodott azon, hogy valami alkalomhoz, a művek karakteréhez illő címet adjon a bemutatónak, de végül is lemondott az itthon, de külföldön is gyakran alkalmazott, ám épp általános, parttalan asszociációkra sarkalló mivolta miatt a legtöbbször semmitmondó elnevezés alkalmazásáról. Szerintem végül jól tette, annak ellenére, hogy a kiállítók névsorán és a műveken végigtekintve korántsem ad hoc jellegű ez a tárlat.

Ha formális jegyeket keresünk: az itt szereplő művészek többsége nonfiguratív, azon belül inkább a képfelület, a képtér anyagiságát, a matéria jelenlétét hangsúlyozó informel jellegű vagy lírai absztrakt képeket fest, a tárgyi világot őrző művek vagy enigmatikusak, vagy a par excellence festői kérdésekre koncentrálnak. De ennél sokkal árulkodóbbak a habitusukban, művészi alapállásukban, a festészethez való viszonyukban fellelhető közös pontok. Így az alkotással, az alkotófolyamattal szembeni alázat, a kétkedés, tépelődés és kínlódás, majd a rátalálás bizonyosságának megannyi jele a műveken; a hirtelen, feleslegesen heves mozdulatok, a túlfűtött indulatok hiánya, helyettük a csendes lassúság, szöszölés, motozás nyomai. A képen túli tartalmak keresése, a transzcendens, varázsos pillanatok csapdába ejtésének kísérlete, a vágy a kimondhatatlan érzékeltetésére. Innen egyes képek zsolozsmás jellege vagy épp másfelől humanizáltan hieratikus mivolta. Innen az egymással kontaktusba lépő képrétegek szaporítása és vastagítása, s innen ezek kaparása, karcolása, megsebesítése is. Annak az elfogulatlan szemléletmódnak, figyelmes kíváncsiságnak a megidézése, mellyel a csecsemő, majd a kisgyerek fedezi fel közvetlen környezetét, a fal titokzatos egyenetlenségeit, a fadarab rovátkáit, a szobába beeső fény átváltozásait, a szemhatárba is beleférő, látszólag eseménytelen, valójában kimeríthetetlenül gazdag világot.

S innen talán a mindebből adódó hitelességük is, az hogy a hűvösebb vagy érzékibb karakterű művek mögött egyaránt ott érezzük alkotójuk személyiségét, vívódásait, de erejét is. S most ezek a művek folytatnak egymással a megértést sugalló párbeszédet, az érzékeny rendezésnek köszönhetően a fehérek árnyalatait felvonultató vakolatképtől a harmadik dimenzióba mozduló műveken, nonfiguratív ikonokon, fénycsapdákon, explóziókon, rejtélyes tájakon át egy kora őszi kaleidoszkópig.

S ehhez hasonló párbeszédet folytatnak azok az alkotói önvallomás-részletek, illetve esetenként a róluk szóló írások passzusai is, melyek kiválasztása jóllehet részben önkényes és véletlenszerű volt részemről, ám 16 művész pályája s alkotásai elemzésének e keretek között amúgy is lehetetlen feladata helyett talán érzékeltetnek valamit e mindannyiukra jellemző szemléletmódból.

„Élmény számomra a képépítés önkénye.” (Barabás Márton). „Reménytelenül hiányzik életünkből a festeni (építeni) és halni tudás alázata” (Bereznai Péter). „A festészet egy nagyon erős vágyról szól: a bezártságból való szabadulásról és egy egészen távoli, külső, megfoghatatlan, fájdalmasan elérhetetlen utáni sóvárgásról” (Bikácsi Daniela).  „Csinálom azt, ami bennem van. Csak lesz belőle valami…” (Birkás István). „Munkáim töredékesek: jeleket, jelrendszereket, könyvmásolatokat szoktam feldolgozni” (Budaházi Tibor).

„Csak úgy teszek, mint egy állásából elbocsátott, szórakozott és álmodozó festő-mázoló kőműves” (Dréher János). „A kép – az emlékezet és a felejtés között feszül – szövetén a hiány rajzol” (Gáll Ádám). „A képek síkjai közt a tér a hiányérzetig tágul” (Hajdu László). „Semmi szépség: érdes, üres és gazdátlan” (Krajcsovics Éva).

„Amikor nehezen megy, akkor is dolgozom, megvan bennem az alázat” (Nádor Tibor). „Az egyéni tragédiák, roncsolás, égés egymásba fonódnak, és látható, hogyan oldódnak fel a keletkező sérülések” (Pataki Tibor). „Van egy pont, el tudok jutni, sétálni, gyalogolni, el tudok vánszorogni egy ponthoz, ahol az a biztos tudatom van, hogy itt most megtörténhet a csoda” (Szüts Miklós).

„Amit festek, az mind látszat, mert a lényeget nem lehet lefesteni…a  látszatok alig mutatnak szépet, ha mégis, igyekszem lefesteni. Remélem, ezek a látszatok valamennyire az érdek nélküli valóságot öltöztetik fel” (Újházi Péter). „A térábrázolás során két dimenzióban hozzuk létre a három dimenzió illúzióját, de én ennek ellenében akartam dolgozni…Nem akarom egy szép kerettel megnyugtatni a nézőket, hogy ez csak egy kép, itt a vége, lehet szépen hazamenni” (Vojnich Erzsébet). „A nem ábrázolás határtalan lehetőségein belül mégis valami természetire, eleven, humánus entitásra utalni. (Wágner János). „A lélegzettől bepárásodó ablaküveg: hát ez volna a képzőművészet. Minden érdekelt, ami láthatatlan” (Wróbel Péter).

Mindebből most, ha nem is minden, de sok, legalább 16 lényeges dolog mégiscsak látható.

Pataki Gábor