A FORMA KEDVÉÉRT

A forma kedvéért

Eötvös 10, 2023, márc. 2.

„Inter arma silent formae” – mondhatnánk, ha Múzsánk netán Bahmutban, vagy éppen Mariupolban lakozna. S valóban, az előre tervezettséget, a fegyelmet, a kiszámítottságot igénylő koncentrációt erősen opponálja a háború sárba és vérbe ragadt valósága. Hiszen kinek lenne kedve konstruktív négyzeteket, egymásnak feszülő háromszögeket vászonra róni, bombák, drónok, légiriadók közepette? Gondolhatnánk, ezt leginkább Boccioni szétrobbanó formakavalkádja, Franz Marc egymást halálba taposó gomolyagjai, vagy a második világháborúból véve a témát, Fritz Winter föld alól előtörő elemi erői, Wols kivakarhatatlan sebei mentén kereshetnénk.

Ám az amúgy többször elhantolásra ítélt művészet képes mindezt nem jobbá, egyértelműbbé, de a mindennapi életet illetően értékelvűvé tenni. Mikor széthullik a világ, mikor megkérdőjeleződnek addig őszintén vállalt értékek, megnövekszik a fontossága a tiszta beszédnek. Fontosak lesznek a hívószavak, szükségesek a koordináták egy jégzajló, előre alig tervezhető, a káoszba szinte tehetetlenül eső glóbuszon.

S most akkor jöjjenek a hívószavak: Olvadjanak össze a tektonikus formák A. Bak Péternél, majd váljanak frenetikus krikszkrakszokká Árvay Zoltánnál. A következőkben úgyis vertikális formákká rendeződnek Budaházi Tibornál, vagy három körszeletté Dévényi János képén, ha csak éppen nem akarnak betagozódni Dreher János vakolt felületei közé.

Erdős János háromszögbe szorított felhőgomolyagjai otthont találnak Fischer Balázs szétfolyó formái között, Harmati Zsófia homonkuluszai átlábalhatnak Hévizi Éva tengerén, Durkó Zsolt fénycsapdája hatástalan Jarmeczky István konstruktív formáira. Kádár Katalin pettyei bizony elvesznének Kalas Zsuzsa kék mocsarában, ha nem parancsolna nekik megálljt Kecskés András posztmorandis világa, Kéri Mihály fekete felkiáltójele és Koppány Attila sokszorozódott háromszöge.

De mit kezdjünk akkor Kovács Gombos Gábor rothkosan süppedő színtégláival, Kovács Johanna gyógyulásért kiáltó gipszsebeivel? KPB droidjai ez esetben tehetetlenek, Krajcsovics Éva végtelen űrön áttűnő színfoszlányai rímelhetnek rá ugyan, de Lieb Roland magányosan álló épületében Magyar Gábor ufót (vagy harci drónt?) néző feje beleveszik Mazalin Natália fehér gomolygásába. El lehet indulni ugyan egy csalóka Nap felé, mint Mihályfi Máriánál, akár házakra találni Nádas Alexandra képén, ám mindezt lehetetlenné tehetik Nagy Imre Gyula szigorú háromszögei, vagy a Németh Géza festményén előtüremkedő polipcsápok.

Orvos András virágai új egeket kerestek, de leginkább Pataki Tibor szürke felhőgomolyagjai jutottak nekik. Rónaszéki Linda alakzatai átveszik ezt a szürkeséget, ám egymásba csusszanó felületeinek rögtön ellenpontja lesz Serényi H. Zsigmond precíz csillaga, Székács Zoltán idő-és történelem fútta roncsait pedig Székely Móri Mária visszhangzó fejsziluettjei opponálják. Tari Gábor egymás felé mozgó félabsztrakt lényei nem feltétlenül éreznék magukat otthon Vágó Magda lírai közegében, Várady Róbert erőteljesen hideg New York boogie-woogie-parafrázisa viszont nem lehet idegen Varga Amár László magányos figurájának. Vinczellér Imre tűnékeny rebbenő négyzetei biztos nem fogadnák be Wróbel Péter űrlényeit és enigmatikus írásjeleit, viszont barátságosan üdvözölnék Zöld Anikó szürke pászmáit.

E képről-képre véletlenszerűen, (illetve az ábécé alapján) bucskázó hívószó-elemzés is jelzi, hogy az elvileg a stabilitás, az elhatárolódás, megkülönböztetés attribútumaival felruházott „forma” kifejezésnek milyen bizonytalanok ma a határai.  A fogalom „a”-fosztóképzővel ellátott változata, az aforma , ugyanolyan érvényes lehet. Nem a „formátlan” tehát, hanem az ugyan határozott körvonalakkal nem rendelkező, de tömeggel, súllyal, határozott művészi intencióval bíró felülethagyások is elnyerhetik a műalkotás létrehozásához nélkülözhetetlen entitás státuszát.

Szóval: inter arma silent formae? A művészetnek egyaránt meg kell örökítenie a világ, a valóság a széthullás, a bizonytalanság, a kaotikus viszonyok uralma felé haladó állapotát, és ennek ellentettjét, a rend, a harmónia, a platóni ideák ugyan utólérhetetlen, de transzcendentális célként mégis kívánatos beteljesítését. „Quod erat demonstrandum” – ha már úgyis eléggé megterheltük ezt a szöveget latin kifejezésekkel -, de magyarán szólva erről tanúskodik ez a kiállítás is.

Pataki Gábor művészettörténész