PENTATÓNIA ERDÉLYI ZSUZSANNA EMLÉKÉRE

Tisztelettel, szeretettel és köszönettel emlékszem születésének századik évfordulója alkalmából Erdélyi Zsuzsanna Kossuth díjas, Nemzet Művésze néprajztudósunkra, aki autentikus tanácsaival, beszélgetéseinkkel nagy, nagy segítséget nyújtott abban a hitemben, hogy a kortárs magyar öltözéktervezőink a saját formaviláguk, gondolkodásmódjuk mentén beépítsék, használják azt a motívum és formakincset, amit elődeink ránk hagyományoztak, és amit az öltözéktervezőink, hihetetlen kreativitással XXI század ruhakollekciójukba ezt felhasználták és megvalósították! Milánóban a Palazzo Ducale,valamint  a Palazzo Isimbardiban rendezett kiállítással és ehhez kapcsolódó divatbemutatóval, óriási sikert aratva,  meg tudták valósítani, formavilágukba beépítvén izgalmas egyedi összhangot teremtve korunk divatját gazdagítván! Köszönet művésztársaimnak!!! és KÖSZÖNET Zsuzsannának, aki szakmai tudásával segített és bátorított abban, hogy ezt az összhangot létre tudjuk hozni és éljenek a művészeink ezzel a saját, velünk élő eszköztárral!  

Simonffy Márta       

  

“Egy nép hagyománya, sűrített jellemző jegyei révén, magát a népet is megjelenítheti. Magába foglalja ui. a történelme folyamán kialakult gondolati struktúrák, érzelmi mozgatók, szokások, hit-hiedelemtartalmak, jó és rossz élmények lélekmélyi lenyomatát, a felmenők szavát, hangját, egységében a szerzett tapasztalatok összességét. Ezt a történelem-kovácsolta értéket védeni, gondozni kell s a jövő számára átmenteni, továbbadni, mivelhogy ő is kapta. Úgy adni tovább, ahogyan átvette: íratlan törvény értelmében nemzedékről nemzedékre átörökíteni, azaz „firúl fira” hagyományozni. „Öreganyám kikövetelte tőlünk, mi is kiköveteljük az unokáktól…mindenféle fajam foka így tudja…” Még most is hallom öregasszonyaim szavát, és látom elszánt arckifejezésüket, amikor középkori, vagy még régebbi szövegek gyűjtése során azok eredetére kérdeztem. Nemcsak szavukat hallottam, hanem közben fölfogtam a mögöttes világ jelzéseit is. A szöveg mondása alatt fölvett testtartásuk, átszellemült arcuk, félig lehunyt szemük a lélek érintettségét, a megtartó akarat erejét árasztották. Azt az erőt, amely egybetartja az idők hozadékát: az atavisztikus tudatformákat, kötődő képzeteket, dús jelrendszereket éppen úgy, mint a későbbi korok szellemi lecsapódásainak, erkölcsi normáinak elegyét. A mindenkori öreganyáknak és a mindenkori unokáknak köszönhetően csendülnek fel sok-sok száz évvel ezelőtti igék, ékes szavak, amelyeket nem a betű, hanem a szó őrizett meg s juttatta el korunkra, majd a gyűjtő magnójára. Hasonlóan jutatta el még távolabbi idők emlékeit is. A hagyomány ui. nem megkövesedett képződmény. Nem is lehet az. A sors formálta, az élet alakította olyanná, amilyen. A népek országútján való hosszú menetelésben, gyakran másokkal együtt történő nyugatra húzásban, a nagy vándorlásban mindenféle hatások érvényesülhettek. Szükségképpen kölcsönhatások is. Az oda és vissza jegyében, az adok is  kapok is gyakorlata ételmében. (Gondoljunk Bartók Béla híres tételére a szomszéd népek szellemi, zenei javainak csereberéjéről.) Eleink sem térhettek ki e folyamat elől. Sok mindent befogadtak és hagyományuk részévé tették.  A hagyomány a társadalom életében döntő szerepet játszik: meghatározza az embernek a közösségéhez és egymáshoz való viszonyát, szabályozza viselkedési, magatartási formáit, kijelöli mozgásterét, mindezt az együttélés érdekében.

A hagyomány továbbá egy nemzet életében létfeltétel értékű kohéziós erő. Összefog múltat, jelent, jövőt. Korokat átívelő képességével a ma emberében fölidézi a tegnapok sorát, az ősök ködbe vesző alakját. Átörökítő lendületével viszont a jövőt is megjelenítheti, fölvillantva benne rajzolatokat a letűnt korok valóságából. S még bizonyít is valamit: a nép életerejét, ígéretes voltát. Ez erőt a föld, az anyaföld biztosítja, amelyhez tapadt, és az ég, a mennyország, amelyre föltekintett, nemegyszer segélyt kérően tekintve föl.

Hagyomány és népművészet szorosan kötődnek egymáshoz. A népművészet hivatalos megfogalmazás  szerint történeti képződmény, a korábbi egységes közös ízlést tükröző művészetből különült el a társadalom gazdasági fejlődésének bizonyos fokán. A népművészet szűkebb értelemben a tárgyak esztétikai igényű művészi megformálását, tágabb értelemben a népi kultúra valamennyi művészi ágazatát jelenti.

A néprajzkutatás az adott ágazatok vizsgálatánál az összehasonlító kultúrtörténeti módszerekkel igyekezett megállapítani az egyes rétegek időbeliségét, alakító elemei eredetét, hazai fejlődését, a társadalmon belüli mozgását, európai, ázsiai kötődéseit, mely utóbbiak bőven mutatkoznak. Ezek a honfoglalás előtti jegyek kétségkívül az évezredes hosszú menetelés, a hazakeresés időszakaiban kerülhettek be a népi örökségbe.

A minden részletre kiterjedő kutatás kiemelkedő értékeket tárt föl és tett le a tudomány asztalára. Aligha öncélúan tette. Nem pusztán a múzeumok, könyvtárak állományának gyarapítására szánta, hanem mindnyájunk gazdagítására, nemzeti tudatunk megerősítésére, az élet szolgálatára, netán a köz hasznára. Mi ma úgy látjuk, hogy e fölhalmozott sugárzó anyag alkalmas lehet egy történelem-meggyötörte, megfáradt közösség belső tartalékainak feltöltésére.

Nyugodtan kérdezhetjük, hogy válságba került, már-már tudathasadt népünket mindez  mennyire segítheti a magára eszmélésben, a belső áthangolódásban. Úgy vélem, segítheti. Nagyon messziről jöttünk, nagy utat tettünk meg – az Észak-Kínában élő ujgurok-jugurok Nyugatra sodródott rokonaiknak tartanak minket, büszkék is ránk –, az ázsiai sztyeppéken elég időnk volt megedződni, s a túlélési technikákat kialakítani. Elvergődtünk Vereckéig. Majd megléptünk ezerszáz esztendőt. Nagy árat fizettünk azért, hogy itt maradhassunk. Fizettünk – és maradtunk. Itt vagyunk az Árpád-szerezte saját hazánkban. Úgy tetszik, hogy az Altáj vidékéről származó pusztai népek bármely körülmények között is meg tudták őrizni létfenntartó képességüket. Ezért is hiszem azt, hogy népünknek van még biológiai tartaléka, amelyre bizony ráülepedett az átélt sors jaja-baja, a 20. század sok keserve, amely alól kell kiszabadítani és levegőhöz juttatni. Másként szólva, mélyre kell ásni és a felszínre hozni elfedett, elfojtott erőforrásainkat, amiképpen tette Bartók Béla és Kodály Zoltán. A nép zenei hagyományában fölismerték az ázsiai eredetű pentaton rendszert és alkalmazták azt, döbbenetes erővel újítva meg a hazai és az európai zenekultúrát. És mit szóljunk a fotóművész Kunkovács László ázsiai idoljaihoz és kőalakzataihoz? Ezek egyszer csak felbukkannak itt az Alföldön a magyar népi építészet emlékei, alkotó elemei között, valamelyik rég elporladt/eltűnt sztyeppei nép létnyomaiként, késői jelzéseiként.

A népművészet múltközvetítő ismerettár. Nemcsak a zenének, a népköltészetnek, az építő-ábrázoló-kerámiaművészetnek közvetít rejtekes tartalmakat, hanem a díszítő- s az iparművészet számára is van adni- és mondanivalója. Textileseink, ruhatervező művészeink meghallották- értették a szót, és cselekedtek. Fentnevezett megújulási folyamat jegyében úgy használták az autentikus  népviselet hagyományos motívum- és formakincsét, hogy nem fordítottak hátat korunknak, nem váltak anakronisztikussá az európai színtéren. A 21. század nyelvi és technikai adottságaival élve tudatták közeli és távoli környezetükkel, hogy milyen gazdag merítő terület a népi viselet színes, fantáziadús állománya. Milyen lehetőségeket nyújt a szakmabélieknek, és mennyire tágítja látómezőnyüket. Mindez nemcsak ránk, magyarokra érvényes, hanem más népek esetében is igaz. A divatirányítók, a ruhatervező textilművészek csak nyernek azzal, hogyha a sajátjuk mellett az egyes népek jellemző viseleti elemeit képzeletvilágukba befogadják, majd műveiken keresztül kivetítik, mint a sokarcú Európa múltbéli jegyeit, a jövőre is átmentendő értékeit.

2013. augusztus 15.                                                                                         

Erdélyi Zsuzsanna