„Tulajdonképpen már nincs is világ,- olvashatjuk a sommás véleményt Mircea Eliade a Szent és a profán című könyvében, – csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges ’hely’ formátlan tömege, amelyek között az ember az ipari társadalomban zajló élet kötelezettségeitől hajtva ide-oda mozog.” Talán épp ezért ennyire adekvát kifejező eszköze a művészetnek a kollázs, aminek váratlan képzettársításaiban világunk szürrealitására ismerünk rá. …Olyan esetekben, – írja Petőcz György – amikor a művész „nem fogadja el a tér és idő egységének klasszikus elvét”, amikor a szabadság hiányával, általános elégedetlenséggel küzd, akkor nyúl a kollázs elvhez…Zoltai kollázsain a festett felületek egy imaginárius, gesztusokkal telített teret szolgáltatnak a kivágott képek számára. Az impulzív, kavargó tuspászmák konfrontálódnak a kivágott fotók mozdulatlanságával…A médiák világában, a világhálón tobzódó manipulatív képözön ellenében a személyes, megélt tér felértékelődik. Zoltai Bea korábbi munkáiban, a privát és nyilvános, valóságosan megtapasztalt tereit jelenítette meg, míg nem talált rá a régi inspirációs forrásra. Egy utazás során a Padovai Szent Antal bazilika Messaggero című magazin teljes 2017-18-as évadát összegyűjtötte, és ezekből válogatta ki a kollázsainak képanyagát. Az újságban a hírek kiválasztása és üzenetté alakítása alapvetően a vallási közösség szimbolikus nyelvén történt, de a művész a képeket a szövegtől  elválasztotta, és kontextusuktól megfosztva, egészen más jelentést adott nekik. A kivágással eltűnt a képek dokumentum jellege, nem önmagukat jelentik többé. Részeivé válnak egy új gondolati-vizuális konstrukciónak, a művész szándékának rendelődnek alá.” Muladi Brigitta művészettörténész/art historian, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre – részlet a kiállítás katalógusának előszavából